„…Erdõkertes az Északi-középhegységben lévõ Gödöllõi-dombság északi szélén található. A Budapest-Vácrátót-Vác vasútvonal szeli ketté, az M3-as autópálya mintegy tíz kilométerre közelíti meg. A mai Erdõkertes helyén korábban homokpuszták és cseres -tölgyesek, a völgyekben pedig keményfa-ligeterdõk, nagy kiterjedésû lápok és mocsarak voltak. 1918-ban Róheim Géza, helyi földbirtokos és híres néprajzkutató közbenjárására Erdõváros lett a település neve, de elöljáróság szempontjából Veresegyházhoz tartozott. 1956-ban lett önálló község Erdõkertes.

1910-ben kettõszáz-harminckilenc fõ volt a lakosság lélekszáma, ma nyolcezer körüli. Négy népcsoport él a faluban: magyar, német, székely és cigány. A fokozatos parcellázásoknak köszönhetõen megnõtt a falu lakossága. Fõként a keleti és szegényebb vidékekrõl próbáltak itt letelepedni a nehezebb sorsú és kispénzû emberek. A két világháború között és napjainkban is sokan költöznek ide a fõvárosból, nemcsak szegények. A betelepülõkbõl kertesi lakos lesz, ahogy ezt a helyiek mondják…” (Kivonatolva a Wikipédiáról)

Nyírjákói Zsigáék 1970-ben települtek Erdõkertesre, egy pár száz lakosú, nyírségi faluból. Zsigának még a szépapja is vályogvetésbõl tengette az életét.

A falvak elkezdtek városiasodni, a vályogtéglát már szegényesnek gondolták és õk is égetett téglából akartak házat építeni, mint a városi ember. A vályogvetõk kénytelek voltak útra kelni és más munka után nézni. Legtöbbjük a téglagyárakba menekült. Zsigáék is.

Nyírjákói Zsiga Erdõkertesen akart gyökeret ereszteni, így az elsõ adandó alkalommal házhelyet vett. Elvállalta egy öreg ház bontását a benne lévõ anyagért, ebbõl a telekre takaros kalibát épített és ide költöztek be az albérletükbõl.

Frissen szerzett barátaival, cimboráival, úgynevezett kalákában építgették otthonaikat. A gyárak, akkoriban, önköltségi áron adták oda termékeiket a dolgozóiknak, így jutottak hozzá az olcsóbb téglához. A többi hozzávalót apránként vásárolgatták össze, hol az ajtókat, ablakokat, hol a gerendákat, hol a szarufákat, hol az oltatlan meszet. Tervrajz készítése helyett típustervet vásároltak kétszáz forintért. Ekkor épültek az országban az egyforma Kádár-kocka házak.

1985-ben bezárták a téglagyárat. Az egykori vályogvetõk ismét munka nélkül maradtak. De már hárman szelték a kenyeret az asztalnál, a tízéves fiukkal, Gáborral együtt.

Mellettük üres saroktelek volt, az is bekerítetlen, mint az övéké. Zsigáék szerették volna megvenni, de per alatt állt. Az örökösödési huzavona miatt nem derült ki, hogy ki a szomszédjuk. Annak viszont örültek, hogy nincs kerítés, mert így nagy lett a legelõ, tavasztól õszig nem kellett etetni a baromfit.

Egy szombati napon arra ébredtek, hogy a szomszéd telken egy férfi, egy nõ és egy  tíz év körüli fiú, hosszú lépésekkel méricskéli a területet. Zsiga kiállt az udvarra, figyelte õket, de azok ügyet sem vetettek rá:

- Jó napot kívánok! Segíthetek?

- Boldogulunk - válaszolta a két felnõtt.

Zsiga egy idõ után megunta a bámészkodást és bement a házba. Kihozta a földmérõ szalagot, és nyújtotta a férfinak. A nõ ránézett Zsigára, pár lépéssel hátrébb lépett, a gyereket is húzva magával. A férfi barátságosabb képet vágott:

- Palotai Béla vagyok. És mutatott a családja felé: A feleségem, Rita, a fiunk, Attila. Palotai Béláné nem lépett közelebb, továbbra is védõn karolta gyermekét. A férj elmondta, hogy õk nyerték meg az örökösödési pert és Pestrõl fognak ideköltözni, mert a gyerek asztmás, kell a friss, tiszta levegõ. Zsiga felajánlotta a segítségét, ha tud, akkor bármiben. A szomszédasszony odaszólt:

- Boldogulunk.

Zsiga biccentett és sarkon fordult.

Eltelt egy pár nap és Nyírjákói Zsigáék egyik este arra jöttek haza, hogy Palotai Béláék a kettejük területe közé nádkerítést húztak fel. Ahogy nézegették az új szomszéd töredezett bástyafalát, elõkerült a fiuk, Gábor, aki kipirult arccal újságolta, hogy barátok lettek Attilával, a Palotaiék fiával. Csak az a baj  - mondta a gyerek – , hogy az anyukája ennek nem örül. Gábort az anyja magához ölelte és azt mondta:

- Kisfiam! Hozzánk még a polgármester is eljár vendégségbe. Most menj, etesd meg a nyulaidat, hamarosan vacsorázunk.

Palotai Béla földmérõt hívott, aki kimérte a telekhatárokat, ekkor kiderült, hogy fél méterrel beljebb, Zsiga földjére került a mezsgye. Zsiga úgy tett, mint, aki nem is foglalkozik ezzel. Gondolta, majd a barátság a földmérõ karóihoz igazítja a kerítést. A felesége, Turcsi, ezért a jámbor türelemért állandóan veszekedett, de õ mit sem törõdött az asszonyi zsörtölõdéssel.

Az új szomszédok a kerítéshez nem nyúltak, azt arrébb nem mozdították, úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A házukat lépésrõl-lépésre építgették, de mindig úgy forogtak, hogy háttal legyenek Zsigáék házának.
Turcsi folyton morgott maguk között, hogy ezek a Palotaiék szorgalmasan építkeznek, de a kerti asztalnál mindig hideget esznek:

- Milyen anya az ilyen, aki nem fõz a családjának?

De, egyszer csak gondolt egyet, amikor a konyhaasztalon gõzölgõ sörös nyúlpaprikás fölött állt: elõkapta a kosarat, lábast, három tányért, három kanalat, három szelet kenyeret, egy fél literes üvegbe savanyú uborkát tett. Egy másik üvegbe nokedlit pakolt. A kosarat konyharuhával letakarta és az egészet Gáborka kezébe adta, hogy vigye a szomszédba. A gyerek átadta az ebédet és mielõtt azok a meglepetéstõl meg tudtak volna szólalni, sarkon fordult és hazament, ahogy az anyja kioktatta.

Palotainé vérben forgó szemekkel nézte a csomagot és sipákolva rivallt az emberére, hogy takarítsa el azt innen. A gyerek megszólalt:

- Anya! Én már ettem náluk és nagyon finomakat fõznek.

Rita fuldoklott az idegtõl, az arcát a tenyerébe fogta és érthetetlen szitkokat szórt maga elé. A férj tépelõdött, hogy mit csináljon, de a nyál összefutott a szájában. Az ismeretlen étel illata csiklandozta az orrát. Szorongva ránézett feleségére és odahúzta magához a kosarat, kivett két tányért, megmerte és jóízûen elkezdték kanalazni a gyerekkel. Az asszony felpattant és a budi mögé rohant, majd a kerti csapnál megmosta az arcát és oldalazva visszajött hozzájuk. Kõvé dermedt a falánkan ebédelõ családjától. Felkapta táskáját és visító kiabálással elrohant, meg sem állt a buszmegállóig. Csak másnap került elõ a nõvérétõl. Az anyáskodó testvér mindig nagy-nagy együttérzéssel vette körül az õ kis zokogó húgát és mélyen sajnálta, hogy ezzel a reménytelen, lúzer férfival kötötte össze az életét. A panaszáradat után megnyugszik és mindig hazatalál, most is ez történt. Palotai már megszokta ezeket a rohamszerû meneküléseket, ilyenkor megtelik a lelke szánalommal és napokig dédelgeti a morcos kis feleségét.

Palotai Béla és fia a finom ebéd után visszavitték az üres edényeket, de a kosárba tettek egy üveg bort is. Zsiga és Béla a bor mellett összetegezõdtek. Az asszony eltûnésérõl senki sem beszélt. Minek azt szóba hozni, ami az, aminek látszik.

Turcsi gyakran küldött át fõtt ételt, de Palotainé több, mint egy hónapig hozzá sem nyúlt, csak a férj és a gyerek. Amíg azok ették a szomszéd ételét, addig õ hátat fordítva a hideg hot dogot vagy a pizzát csipegetve eszegette.

Rita is érezte, hogy az idõk végéig nem forgolódhat háttal a szomszédnak, így nyár végére a két szomszédasszony lassan-lassan összetegezõdött, de mindketten érezték, hogy ez csak kelletlen szomszédság lesz. Palotainé ridegsége akkor enyhült egy kicsit, amikortól kiderült számára, hogy Zsiga ezermester és megkérték, segítse ezt is, azt is megcsinálni, amibõl rendszeres barkácsolás lett.

Jött a tél, s az új szomszéd háza végre elkészült. A tájat belepte a hó, a falu nyugalmas téli csendbe temetkezett. Palotaiék a tavaszi rügyfakadáskor, bútorokkal megpakolt teherautóval kerültek elõ.

Palotai Béláné a megérkezésüktõl kezdve erõs, határozott hangon beszélt Nyírjákói Zsigáékkal. Tõlük mindig pár lépés távolságot tartott, nagy-nagy méltósággal hátra feszítette a fejét, mint egy grófnõ, s úgy beszélt Turcsiékhoz.

Amikor meglátta, hogy az új polgármester is rendszeres vendég a cigány szomszédnál, akkor megint kezdett barátságosabb képet vágni hozzájuk.

A tavaszi iskolaszünet utolsó napján Palotaiék háza egész éjjel ki volt világítva és Palotainé egyfolytában telefonált, hol sírva, hol kiabált a készülékbe, miközben az egyik helyiségbõl a másikba vagy az udvarra és vissza járkált.

Másnap reggel Rita gyûrött arccal állt Zsigáék ajtajában. Segítséget kért, hogy lejusson az Alföldre a fiához és a férjéhez, mert azok karamboloztak, kórházban vannak. Zsiga nem kérdezett, csak bevágódott az öreg Skodájába és levitte Békéscsabára a szomszédasszonyt. Palotainé egész úton baráti gyöngédséggel beszélt Zsigához. Azt követõen is nyájasan társalgott velük, csak burkoltan, tapintatosan gyûlölködött, amibe soha nem fáradt bele. 

Egy peronoszpóráktól hemzsegõ nyári napon Zsiga a szõlõjét permetezte a kertben, de a sorban felejtett kapában megbotlott, elesett, a permetlé a testére ömlött. A vegyszer égve marta a bõrét. Segítségért kiabált. Palotai Rita kinézett a nyitott ablakon, s látott, amit látott, de gyorsan becsukta és behúzta a sötétítõ függönyt. 

(2020)