Magi János a táborfalvi általános iskolában tanított 1975. szeptember 1-jétõl nyugdíjazásáig, 1994-ig. 1975-tõl  1984-ig az iskola igazgatója volt.


- Hogy lett pedagógus János?

- Tanítói képesítést szereztem az egri tanítóképzõben, majd az egri tanárképzõn általános iskolai tanári és a szegedi József Attila Tudományegyetemen középiskolai tanári képesítést.

- Hogy került Táborfalvára?

- 1952-ben kezdtem tanítani Bekölcén, Mikófalván, Okányban, majd 1969-tõl Örkényben. 1975-ben szolgálati érdekbõl helyezték át feleségemet vezetõ óvónõnek, engem pedig általános iskolai igazgatónak Táborfalvára.

- Milyen volt akkor a táborfalvi iskola?

- Túlzsúfoltság volt, 2 mûszakban tanítottunk reggel fél 8-tól. Emlékszem, milyen nehéz volt megszervezni a helyi menetrendet a 2 mûszak miatt. Az jó volt a tantestületben, hogy a pedagógusok fele férfi volt, de problémát jelentett, hogy a tanárok fele képesítés nélkül tanított. A tantermek padlósak voltak és fáradt olajjal kezelték, vaskályhákkal volt a fûtés. A jelenlegi iskolaépületnek az Iskola utcai része volt csak meg 5 tanteremmel. Elõször olajkályhára, majd vegyes tüzelésû kazánfûtésre tértünk át. Az épület leromlott állapotban volt, igazgatóságom alatt 2 forfa ( fa panelekbõl készített) tantermet építettek, amelyben nagyon sokat segített az örkényi Béke TSZ. Mivel a tanterem nem volt elegendõ, a mûvelõdési házban is tanítottunk és a sportöltözõben is. Felmerült az a megoldási lehetõség is, hogy 3 mûszakban fogunk tanítani, ettõl mentett meg bennünket a forfa tanterem, plusz a forfa épületben lévõ folyosón is rendszeres tanítás volt. A könyvtárhelyiség is a forfa épületben kapott helyet, ahol Szalay Vilmosné Babi néni, majd  Szabó Mária  volt a könyvtáros. Ebben az idõszakban 370-390 tanuló járt az iskolába.

- A nehéz körülmények között milyen pedagógiai feladatokat kellett ellátni?

Egységes nevelési eljárások bevezetésére volt szükség, valamint a zsúfoltság ellenére is a fegyelem maximális betartására.

- Honnan kapott az iskola segítséget?

A két fõ támogatónk a honvédség és az örkényi Béke TSZ volt, emellett még több szervezet nyújtott segítséget, amit most hosszú volna felsorolni. Az iskola világítását is korszerûsítettük, ekkor tértünk át a neonvilágításra, javítottuk a technikai felszereltséget: írásvetítõt, filmvetítõt, epidiaszkópot vásároltunk. Ezzel egy idõben cseréltük le a padokat az iskolában, mivel addig kicsik és nagyok egyaránt a régi típusú, összecsavarozott padokat használták, nem volt a gyermekek termetének megfelelõ iskolapad. A szülõk rengeteg társadalmi munkát végeztek az épület javításában, karbantartásában, az udvar kialakításában és együttmûködtek a gyerekek nevelésében, jóindulatúan fogadták a nevelõk kéréseit, tanácsait a gyermekek érdekében. A szülõk részt vettek a kirándulások és az iskolai rendezvények lebonyolításában.

- Mi az, amire jó szívvel emlékszik vissza ebbõl az idõszakból?

- A kartársak lelkiismeretes munkájára, arra, hogy sikerült terveinket végrehajtani. Sokat segített a munkában igazgatóhelyettesként Bures Mihály, Szikora Jánosné, Molnár Julianna, valamint Szikora Andrásné Pannika, aki iskolatitkárként pontos, precíz munkát végzett.

- Említette, hogy feleségével, Marikával együtt érkeztek a községbe, aki vezetõ óvónõként dolgozott 1975-tõl 1989-ig, nyugdíjazásáig. Sajnos, vele nem tudunk beszélgetni, mert 2008-ban meghalt. Szeretném, ha beszélhetnénk az õ tevékenységérõl is.

Mivel házastársak voltunk, az óvoda és az iskola közötti kapcsolat igen jó volt, hiszen segítettük egymás munkáját. Az óvodában is az iskolához hasonló áldatlan állapotok voltak, fõképpen a férõhelyek hiánya miatt. Nagyon sok gyermeket kellett elutasítani. Vezetése alatt az óvoda épülete megduplázódott és korszerû konyhát, raktárakat, nevelõi szobát építettek. Bevezették a központi fûtést. Az óvodabõvítést Nagy János mérnök társadalmi munkában megtervezte és az építésvezetõi feladatokat is ellátta ingyen. Abban az idõben sok volt a képesítés nélküli óvónõ, csoportonként egy óvónõ és egy dajka dolgozott. Az óvodavezetõ helyettesi munkát Hmiró Ferencné Némedi Ágnes látta el példás odaadással. A mostani „kiserdõ” elhagyatott állapotban volt, a honvédség segítségével bekerítettük, melyhez az anyagot ingyen adta a hernádi láncgyár. Rengeteg társadalmi munkát végeztek a szülõk és a honvédség. A kiserdõ és az óvoda udvarán rengeteg „játék” volt, így az MHSZ-tõl ingyen kaptunk egy vitorlázó repülõgépet, az örkényi szakmunkásiskolától egy traktort és a helyi honvédségtõl egy mikrobuszt. A honvédség és a szülõk segítségével a kiserdõben W.C.-sort alakítottunk ki, lehetõséget teremtettünk zuhanyozásra. A helyi varroda (Malata-féle) és a honvédségi varroda hulladékanyagból, társadalmi munkában az óvodai létszámnak megfelelõ fürdõruhákat adományozott. A helyi MIKÖV (Táborplaszt) sok mûanyag felszereléssel segített. A kiserdõ karbantartását az iskolai tanulók végezték, ahová õk is eljártak, ugyanúgy, mint az óvodások. Az iskola és az óvoda élelmezését az óvoda konyhája látta el Telek Gyuláné és Pászti Károlyné élelmezésvezetõk szakszerû irányításával. Az elkészült ebédet kézikocsival szállították át az iskolába. A mostani sportcsarnok helyén akkoriban az iskolai gyakorlókert volt, amit Szalay Vilmosné és Bures Mihály vezetésével mûveltek az iskola tanulói gyakorlati foglalkozásokon, de még a nyári szünetben is bejöttek a nevelõk és a tanulók a hét két napján locsolni, kapálni, terményt betakarítani. Volt melegágy is, nagyon sok palántát kaptunk ingyen Nagy Andrástól. Az itt termelt gyümölcsöket, zöldségeket az óvodai konyha vette át napi áron és felhasználta a fõzéskor. Ez a mai világban elképzelhetetlen.
Az összes iskolai és óvodai textília (függönyök, terítõk, törülközõk, köpenyek) mosását a honvédségi mosoda végezte teljesen ingyen.

- Abból, amit eddig elmesélt János, úgy tûnik, hogy igazi közösségi élet volt akkoriban Táborfalván.

- Igen. A gyerekek szabadidejét az úttörõmozgalom segítette, a gyerekek nem unatkoztak, nem lõdörögtek a faluban, mindig kaptak feladatot. Úgy gondolom, hogy ez a szervezettség ma hiányzik. De hiányzik véleményem szerint az iskolaköpeny is, amely hangsúlyozta a tanulók egyenlõségét. Néhány évvel idekerülésem után ifj. Birinyi József felkeresett, hogy citerazenekart szeretne szervezni, melyben mindenben segítségére voltam. Az iskolai és a községi ünnepeket a kis zenészek tették emlékezetesebbé. Szalay Vilmosné társadalmi munkában néptánccsoportot vezetett. Az iskolában elsõtõl nyolcadik osztályig úgy terveztük meg a kirándulásokat, hogy az ország minél több tájegységét megismerjék tanulóink. Volt, hogy kibéreltünk egy hajót és iskola, óvoda, szülõk, csupa táborfalvi, leúsztunk Esztergomba. Iskolánk régi nevelõit minden egyes ünnepi alkalomra meghívtuk (nõnap, tanévzáró, tanévnyitó, pedagógusnap), sok tanácsot adtak.

- Ki volt az iskola fenntartója?

Az örkényi nagyközségi közös tanács. Mindennel az utolsó csekkig oda át kellett menni és onnan kellett kérni. A munkámat az segítette, hogy szolgálati motorkerékpárt kaptam üzemanyag ellátással, sokfelé kellett menni, mert a telefonálás körülményes volt. Boncsarovszki  Istvánné Borika volt akkoriban a postavezetõ, aki mindig igyekezett a telefonokat meggyorsítani a rendelkezésre álló technikai feltételek mellett.

- Hogy tölti napjait, mit gondol eddigi életútjáról?

Örülök, hogy családi életemben is valóra tudtam váltani elképzeléseimet. Fiam - mint több Táborfalváról induló tanulónk - úgy a mûvészet, mint a tudomány terén eredményeket ért el. A Liszt Ferenc Zeneakadémián végzett jazz zeneszerzõ szakon, egyház karnagy és ének-zene tanár. Örülök, hogy az élet megadta, hogy elérhettem a 75 éves kort és van egy két éves unokám, gyermekem boldog családi életet él óvónõ feleségével. Örülök, ha régi kedves tanítványaimmal, azok gyermekeivel vagy unokáival találkozom. Visszamenõleg is köszönetemet fejezem ki azoknak, akik megértettek és támogattak munkámban.

- További szép éveket kívánok! Köszönöm a beszélgetést!

Borsi Mária

(2009)