Nagy János építészmérnököt 2000-ben választotta Táborfalva díszpolgárává. 2010. április 8-án ünnepli Jani bácsi 85. születésnapját, szeretettel köszöntjük ebbõl az alkalomból!


- Nemrég egy beszélgetésben Jani bácsi felesége, Erzsike azt mondta, hogy az urammal mindig úgy gondoltuk, hogy azt a környezetet, ahol élünk, mi magunk is formáljuk.

- Igen, így van. Ehhez azt szeretném még hozzátenni, hogy amit az ember életében a közösségnek hátrahagyhat, a közösségnek adott érték a maradandó, az nem veszik el. Mindig olyat alkothattam életem során, ami puritán volt,  ami az alap volt, ami funkciójának megfelelt.


- Úgy tudom, több középületet is tervezett Jani bácsi Táborfalva számára, a terveket ingyen készítette el és a kivitelezés irányítását is ingyen vállalta.

- Összesen 21 tervet készítettem Táborfalvának,  kisebbet, nagyobbat. Volt, amit megterveztem, de nem építették fel, illetve volt olyan épület, amelyet bõvítettek, átalakítottak és akkor újra tervet kellett készíteni. Nagyon szerettem a tervezést és a kivitelezést. 1955-ben kezdtem tervezni a mûvelõdési házat, 380 fõs nagyteremmel. 1957-ben már volt bál, a betonon táncoltunk szilveszterkor. A hivatalos átadás 1959-ben volt. A mûvelõdési ház a Jemelka-kastélyból épült. Jemelka Jenõné ajánlotta föl a kastélyt a község számára, azzal a kikötéssel, hogy mûvelõdési intézmény épüljön belõle. Jemelkáné temesvári nõ volt, idejött férjhez, a férje honvédtiszt volt. Középiskolai tanárnõ volt, nõegyletet alakított 1938-ban, színjátszó csoportot szervezett. A nõk rajongtak érte, sokat tett a mûvelõdésért Táborfalván, megérdemelné a díszpolgári címet. De igaz ez Pálóczi Horváth Istvánra is, õ is megérdemelné a díszpolgári címet, hiszen neki köszönheti a falu a létezését. A mûvelõdési házzal kapcsolatban szeretném elmondani, hogy akkoriban a szocialista realista stílust követelték meg az építészetben is, ezért a mi mûvelõdési házunk, amely inkább kúria-jellegû épület, sok támadást kapott, míg végül megépülhetett.


- Milyen épületeket tervezett még a községnek Jani bácsi?

- Az 50 férõhelyes óvodát, majd a 1949-50. években épült 2 tantermes központi iskola bõvítését 3 tanteremmel, politechnikai mûhellyel, zsibongóval, igazgatói irodával, tanári szobával. Az óvodabõvítés tervét újabb 50, most már 100 fõsre bõvítve. Ezt megelõzõen a Rákóczi úti iskolát átterveztem 50 férõhelyes óvodára. Mire a teljes dokumentáció elkészült, a közös tanács is belátta, nem célszerû, így került sor a központi óvoda bõvítésére. Ekkor még 2500 fõ volt a község lakóinak száma. Aztán a tábori iskolát 5 tanteremmel, ami alighogy  megépült, pár év múlva meg kellett szüntetni egy rendelet miatt, amely a külterületi iskolák bezárását írta elõ.  A sportöltözõt, a sporttelepet terveztem, a temetõben a ravatalozót, legutóbb a református templomot. Az  1950-es, 60-as években a község önerõbõl építette föl középületeit, kevés volt a pénz, a község megvette az anyagot és társadalmi munkában felépítettük Áldozatkész emberek laktak Táborfalván.

- Hová lettek az ilyen emberek?

- Meghaltak. Névtelen hõsei vannak ennek a községnek, akik ott fekszenek a temetõben.  A társadalmi munkát nem ismerik el, nem is igénylik, nincs, aki szervezze. Ebbõl a községbõl társadalmi munka nélkül semmi nem lett  volna.
 

- Hiányzik ma a közösségi szemlélet?

- Igen, és nem csodálkozom,  mindez az önzés mûve. Az õslakosság eltûnt. Az akkori emberek nagyobb szigorúságban nõttek föl, ebbõl lett tartás, fegyelem és teljesítmény. És hát a mintaadás, hogy mit lát a gyerek, többet ér mindennél.

- Hogy indult Jani bácsi életútja?

- Édesapám kõmûves kisiparos volt, 12 éves koromtól kõmûveskedtem. Nagyapám az elsõ telepesek közé tartozott, Nagykõrösrõl jöttek ide 1907-ben vagy 1908-ban. A szüleim nagyon szegények voltak. 1923-ban szoba-konyhás lakást építettek a nagyszüleim földjére, ide születtünk. Majd 1928-ban bankkölcsönre Pestszentlõrincen telket, építõanyagot vettek, apám felépített egy szoba-konyhás lakást, itt kezdtem az elemi iskolát. A munkanélüliség miatt el kellett adni a házat és Szentesre, a nagymamámhoz költöztünk, majd 1934-ben  az Arany János utcai kis házunkba jöttünk vissza, amit késõbb bõvítettünk a mai állapotára. A háború alatt lettem kõmûves tanuló. Apám azt mondta, hogy ha 100 fia lesz, egy sem lesz kõmûves, szerintem a munkanélküliség miatt. Akkoriban kitûnõvel is elmentek ipari tanulónak. Tanulni akartam. 6 elemit végeztem, amikor lehetett már 8 osztályt végezni, levizsgáztam. 49-ben behívtak katonának 2 évre. A Fejér és Dános Nemzeti Vállalattól vonultam be, innen küldtek szakérettségire. A mérnökök nagy része eltûnt a háborúban vagy disszidáltak, azt mondták, államérdek, hogy legyenek mérnökök, de behívtak katonának. Leszereltek 26 évesen, itt maradtam egyedül. Kovács Miklósné volt akkor a tanácselnök, õk küldtek el végül 1951-ben szakérettségire. Akkor építettük a Kõrösi úti házakat. Egy ház 14500 Ft-ba került. Édesapám vállalta az építkezést, a Móricz Zsigmond utcában és a Kossuth utcában is. Szakérettségi után a Budapesti Mûszaki Egyetem Építészmérnöki Karára mentem. Úgy gondolkodtam, mint a régi vándorlegények, akik oda mentek, ahol valami újat lehetett tanulni. 1957-ben végeztem. Dabasra jöttem vissza a járási tanácshoz. Amikor Táborfalván terveztem és kiviteleztem a mûvelõdési házat, meghívtak Pestre dolgozni, de nem mentem. Dabasra kerültem a községfejlesztési csoport vezetõjének. 1958-ban egyedül voltam a közigazgatásban mûszaki végzettségû ember a járásban, nagyon nehéz volt. Az egyetemre visszajártam tanácsot kérni olyan dolgokban, amikben nem volt jártasságom. A mûszaki ellenõrzéseket végeztem, nem volt egyszerû dolog. Mindent meg kellett tanulni ugyanazért a pénzért. 8 évig voltam a járásnál, kevés volt a fizetésem, 2000 Ft. Akkoriban a TSZ-ek sok pénzt kaptak és kitalálták, hogy csinálnak egy nagy építésvezetõséget, 5000 Ft lenne a fizetésem. 1966-ban mentem át, ebbõl lett az Agorép Szövetkezeti Építõipari Közös  Vállalat, 260 fõ fizikai dolgozó volt, itt lettem igazgató fõmérnök. Itt 10 évig voltam. Nem szerettem politizálni, párton kívüli voltam. Innen mentem Felsõlajosra az Almavirág TSZCS-be tervezõmérnöknek, 1985-ben innen mentem nyugdíjba, akkor töltöttem be a 60. évet. Volt magántervezõi engedélyem.
Édesapámmal 1949-ig pályázatokon vettünk részt, közületi munkákat vállaltunk. 1949-ben megfojtották a kisipart, leadtuk az engedélyt.

- Hogy látja Jani bácsi a mai Táborfalvát építész szemmel?

- Vegyes, mint az egész ország. A háború után sok lehetõség nem volt. Mást akartak a politikusok, mást az építészek és mást az építtetõk, ebbõl lett az, ami. 1945 elõtt a döntés az építészen múlt.

- A rendszerváltozás óta mi változott?

- Még rosszabb lett. A pénz határozza meg a stílust. Itt is jellemzõ a dilettantizmus. Hiányoznak a szakemberek és a szakszerûség.

- Úgy tudom, Jani bácsi közéleti emberként is sokat tett Táborfalváért.

- Társadalmi munkában álláshalmozó voltam. 1958-tõl 1990-ig tanácstag voltam.   A közös tanácsban végrehajtó bizottsági tag, rövid ideig elöljáró. 1958-tól 18 évig sportkör elnök voltam Táborfalván, a járási labdarúgó szövetség tagja, a labdarúgó szövetség fegyelmi bizottságának tagja, alapító tagja a Vajda Sándor Kertbarát Körnek és a nyugdíjas klubnak, tagja a Népzenei Együttesnek.

- Ilyen gazdag és tevékeny élet tapasztalataival mit tart fontosnak elmondani Jani bácsi a község mai vezetõi, lakói számára?

- Hátrafelé is nézzenek, mert csak úgy lehet elõre menni. Többet foglalkozzanak a lakosság tájékoztatásával és ne szégyelljék a régi szellemet, beszéljenek a falu történetérõl. Ez a község mindig befogadó volt, sokszínû. Jó volna a régi értékeket megõrizni, bemutatni. Jó volna egy tájház vagy egy helytörténeti gyûjtemény létrehozása.

- Köszönöm szépen a beszélgetést!

Lejegyezte: Borsi Mária

(2010)

Nagy János 2014-ben elhunyt.