Honnan az érdeklõdés Kína és a keleti kultúrák iránt?

Középiskolásként én is a manapság oly divatos közgazdaságtant tanultam, de elég hamar beleuntam, és bár le is érettségiztem belõle, tudtam, hogy a jövõben nem ezzel szeretnék foglalkozni. Az egyetemi felvételi elõtt sok minden érdekelt, minden héten más õrültséggel idegesítettem a szüleimet, mígnem az ELTE keleti nyelvek és kultúrák szakának kínai specializációja mellett döntöttem. Ezt éreztem a legnagyobb kihívásnak. Ma már persze a kínai gazdaság rohamos fejlõdése és a 2008-as Olimpia miatt a kínai nyelv tanulása is kezd egyre divatosabbá válni, de engem elsõsorban a majd’ 5000 éves történelem, valamit a nyelvi-, társadalmi- és kulturális sokszínûség fogott meg. A világ 2. legnagyobb területû és népességû országában 46 nemzetiség beszél ennél is sokkal több nyelven, a legkisebb falunak is megvan a maga önálló hagyománya, különleges népszokása.

Hogyan változott a benned kialakult kép Kínáról az ott eltöltött idõ alatt? Mi az, amiben különböznek tõlünk, és ami számunkra is minta lehetne?

Más az, amit az ember a filmekben lát vagy az egyetemen megtanul, és más, ha egyszer csak belecsöppensz egy olyan világba, ahol tényleg minden nyüzsög, zizeg, izeg-mozog, de a káosz mélyén végül észreveszed a rendet és fegyelmet. Csak úgy, mint a legtöbb kint élõ magyarnak, nekem is hosszú idõ kellett, hogy újra megszeressem a kínaiakat.  Kezdetben borzasztóan idegesített a magyarnál is tekervényesebb bürokrácia, a fiatal városiak nyugat-majmolása, és az, hogy mivel a kínai férfiak száma a nõk duplája, így minden második srác külföldi feleséget akar, méghozzá elég elszántan…  Két hónapba is bele tellett, mire megtanultam kezelni az ilyen problémákat, és rájöttem, hogy bár a nyugatiasodásuk valóban elképesztõ méreteket ölt, a felszín alatt azért még mindig rengeteg valódi érték lapul. A legszegényebb falusi parasztember is büszkén húzza ki magát, ha a felmenõirõl érdeklõdünk, és meg sem áll, míg legalább tíz õsének az életútját el nem meséli. A buszokon külön ülõhelyek vannak fenntartva az idõseknek, betegeknek, és ha esetleg mégsem lenne már szabad ülõhely, a kalauznõk kíméletlenül megdorgálják az egyébként állandóan szunyókáló fiatalabb utasokat. Még a napi 10-12 órát dolgozó idõsek is a napot futással taj-csival és jógával kezdik, de munka után sem rohannak rögtön haza, hanem elõbb a férfiak kiülnek a sikátorokba egy kis kártyára, a nõk pedig összegyûlnek a parkokban és terekben táncolni egy kicsit. És csak miután levezették a munkahelyi stresszt, térnek haza a családhoz. Egy szem gyermeküket (a  ’70-es évek óta ugyanis minden családban csak egy gyerek születhet) a szülõk iránti feltétlen tiszteletre nevelik, de a gyerek családalapítása után sem változik lényegében semmi, sõt, õ végzi a szülõk helyett is a bevásárlást, fõzést, takarítást, boldogan, egyetlen zokszó nélkül. Mindezek mellett a „legirigylésreméltóbb” tulajdonságuk éppen az, hogy bár vannak rettentõen gazdagok és olyanok is, akiknek a másnapi rizs beszerzése is kétséges, de egyáltalán nincs meg bennük a baráti, szomszédi, sõt testvéri viszonyokat is sárba tipró irigység és rosszindulat, hanem a legnagyobb nélkülözés ellenére is büszkék a másik sikerére.

Milyen magyarnak lenni Kínában? Mit tudnak rólunk?

Az állandó kínai magyar kolónia igen kis létszámú, kevesebb, mint 500 fõ. Talán épp ezért, ha két magyar összetalálkozik az utcán, annak hosszú órákon át tartó baráti beszélgetés a vége. És nem a politikai nézetekrõl, a legújabb bulvárpletykákról, de nem is arról, hogy kinek mennyije van és ugyan mibõl. Kint valóban büszkék vagyunk arra, hogy magyarnak születtünk, hiszen az „átlag-kínai” (egyelõre szerencsére) csak az értékeinket ismeri. Petõfi Sándor nevét minden középiskolás ismeri, a Tokaji bort már csak az újgazdagok, de ha beülünk a KFC-be, nem szabad meglepõdni, ha a rádióból a Magyar Csárdás szól, ráadásul a leghíresebb színész-ikerpárnak is Buda és Pest a keresztneve. Persze vannak, akik még mindig nem tudják, hogy Ázsia vagy Dél-Amerika, de abban az összes kínai egyetért, hogy Magyarország egy gyönyörû ország…

Mit kaptál az egy év alatt?

A rengeteg új és a világ más országaiból származó barátomon kívül használható nyelvtudást és egy életre szóló élményt. Sokat utaztam Kínában, de minél többet tapasztaltam, annál inkább kiismerhetetlennek éreztem az országot. Kína csodálatos, egyedül a Családom és Barátaim miatt jöttem haza. De ha újra lehetõségem adódna rá, lehet, hogy még visszamennék pár hónapra.

Mik a terveid? Milyen lehetõségeid vannak?

Mivel az ösztöndíj nem számít bele az egyetembe, csak jövõre diplomázom kínai major- és kelet-ázsiai mûveltség minorszakon. Mivel a kínai mellett a japán és koreai nyelvet és kultúrát is tanulom, most „fel kell kötnöm a gatyát”, hogy behozzam a lemaradást. Diploma után fõleg a nyelveket szeretném hasznosítani, tolmácsként vagy tanárként szeretnék dolgozni. De ha lesz még energiám, továbbtanulok, elvégzem a mesteri és doktori képzést egy angol vagy kínai egyetemen. Még nem tudom, mihez lesz kedvem. 

Akit közelebbrõl érdekel Kína, mit olvasson, hol érdeklõdjön?

Úgy hallottam, hogy most már egyes elitebb pesti gimnáziumokban is lehet tanulni kínaiul, de a fõ nyelvi képzést még mindig az egyetemek és nyelviskolák biztosítják. Pesten is mûködik már a kínai Konfuciusz Intézet egy kirendeltsége, ami a nyelvoktatás mellett rendszeresen igényes kulturális programokat, beszélgetéseket és filmklubot szervez az érdeklõdõknek. Ma már rengeteg könyvet lehet kapni Kína történelmérõl, de akit a kultúra vonz, szerintem fõleg régi és modern kínai szépirodalmat olvasson. Egy-két regény a Községi Könyvtárban is megtalálható, nekem például kedvenceim a Szép asszonyok egy gazdagházban, James Clavell: A Tajpan vagy Jung Chang: Vadhattyúk.  

Kívánom, hogy terveid valóra váljanak! Köszönöm a beszélgetést!


(2009)                                   

Borsi Mária