Beszélgetés Koleszár Zoltán órással

„Az idõvel minden kísérletünk kudarcot vallott. Mindössze arra vagyunk képesek, hogy mérjük, de kilépni nem tudunk belõle. S kiváltképpen: nem tudjuk megállítani vagy visszafordítani.”  (Hankiss Elemér)

Koleszár Zoltán eredeti szakmája órás.

- Hogy választottad ezt a ma már ritkaságszámba menõ foglalkozást?

- Egy véletlen folytán. Mechanikai mûszerésznek jelentkeztem, de oda nem mehettem. A felkínált szakmák közül az eredeti választásomhoz legközelebb álló az órás volt. Annak idején Budapesten a Magyar Optikai Mûvekben (MOM) volt 3 éves szakképzés. Az oktatás egy hét elméletet, egy hét gyakorlatot jelentett. Természetesen leginkább a mechanikus órákat tanultuk, éppen hogy csak érintõlegesen foglalkoztunk a kvarcórákkal, elektronikus órákkal. Akkor még 1977-et írtunk. Nagyon kevés ember hordott kvarcórát. 

- Az iskola elvégzése után órásként dolgoztál?  

- Úgy alakult az életem, hogy évekkel késõbb a Ganz MÁVAG-nál lettem órás, de itt a finomsághoz köze nem volt a dolognak, mert úgynevezett bélyegzõórákat kezeltem, javítottam, összesen kb. 60 db-ot. Ezek mechanikus ingaórák voltak, amelyekkel a munkaidõt lehetett nyomon követni. Hamarosan korszerû elektronikus órákra cserélték a hagyományos órákat, majd késõbb ezeket sem használták, így órásra sem volt többé szükség. 

- Hogy maradt meg a kapcsolatod a szakmáddal? 

- Volt egy idõben saját órás üzletem, ahol órákat árultunk és javítottunk a barátommal, akivel idestova 41 éve kezdtük el az iskolát. Sajnos, ma már nem lehet megélni ebbõl a szakmából. 

- Miért? 

- Mert ma már az órákhoz inkább villanyszerelõ szakma kell, nem órás, mivel szinte teljesen elektronikával mûködnek az órák. Lásd a rádiófrekvenciás (RC) órákat, semmi mechanika nincs bennük, csak egy elem kell a mûködéshez. Ezek az órák Frankfurtból, az atomórától kapják a jelet, ami a pontosságukat jellemzi, 10 ezer évenként van 1 másodperc differencia. 

- Mi ez az atomóra? Talán nem mindenki hallott róla. 

- Az atomórák a világ legpontosabb idõmérõi, egyszerûen fogalmazva az atomok  rezgése szabályozza a mûködésüket, mint a mechanikus óráknál az inga lengése. 

- Talán vége van egy szép szakmának? 

- Határozottan nemmel tudok válaszolni! Már csak azért sem, mert mindig lesz olyan ember, aki akár gyûjtõ, akár csak ragaszkodik régi tárgyaihoz, mint például egy régi zsebórához, karórához, faliórához és szeretné azokat mûködõképesnek tudni. 

- Mi kell ahhoz, hogy valaki jó órás legyen? 

- Elõször is a szakma szeretete, mint lelki beállítottság. Jó szem, kézügyesség és sok türelem. 

- Azt gondolom, hogy az órás szinte találkozik az univerzummal, mintha munkája révén állandó kapcsolatban volna a megfoghatatlan Idõvel… 

- Az Õsrobbanás óta létezik az idõ. Az idõ relatív. Beszélhetnénk az idõérzékrõl, a megélt idõrõl, filozófiai és vallási értelmezésekrõl (pl. alkalmas idõ, rendelt idõ).
 Én az idõmérésrõl és annak eszközeirõl tudok inkább nyilatkozni. Az órás munkát a mai napig szeretem, különféle óráim vannak, nyomon követem a szakma fejlõdését, változásait. Vannak ’50-’60-as évekbõl maradt fali- és karóráim.
Ma már mûhold vezérelt óráim is vannak: ébresztõóra, karóra, falióra, de a legjobban mégiscsak a mechanikus órákat szeretem. 

- Köszönöm szépen a beszélgetést! 

A beszélgetés közben az jutott eszembe,  hogy ha jobban megismerjük egymást, megláthatjuk a másik emberben a rendkívülit.

„Rászoktatnak minket egy olyan életre, amelyben a tulajdon és a siker felhalmozása a cél. Így aztán azt hisszük, azzal vagyunk azonosak, amivel rendelkezünk, és ahogy teljesítünk, és sosem fedezzük fel magunkban a rendkívüliséget. Rendkívülinek lenni pedig azt jelenti, hogy megbecsüljük a saját nagyszerûségünket, azt, ami vagyunk, minden pillanatunkban, amely megadatott.” (Dr. Wayne W. Dyer)
 

Borsi Mária