Nem mostanában volt a Zene Világnapja apropóján rendezett táborfalvi hangverseny a Mûvelõdési Házban, amikor másokkal együtt Magi Krisztián is fellépett és megvillantotta hihetetlen rutinját, szakmai alázatosságát, visszahúzódó személyiségének egy darabkáját abban a pár perces emlékezetes improvizációjában a zongoránál ülve.

Nem sokkal késõbb leültünk elkészíteni az interjút, ami inkább lett egy kedélyes beszélgetés, mint szigorúan vett riport. A megjelenés sajnos azóta is csúszott az elmúlt hónapok aktuális hírei miatt – na de most végre eljött a publikálás ideje!  

(Almási Anikó)

-Mindig fel szoktam készülni a beszélgetések elõtt az interjúalanyokból, de rólad semmit nem találtam a neten, hiába kutattam információ után. Alig volt utalás arra, hogy milyen elismert zenész vagy, kikkel játszol, játszottál együtt, milyen fellépéseid vannak, stb. Tudatosan folytatsz ilyen rejtõzködõ életmódot?

 - Nem vagyok az a nagyon mutogatós ember, aki nyomja, hogy most itt lépek fel, most ott, ez történt velem…

- Pedig manapság szinte kötelezõ kelléke egy elõadónak a saját Facebook oldal, Twitter, blog. Ezek szerint Te nem fényképezed le a reggelidet és posztolod, hogy ma így indult a napom, tessék rajongani?

- Nekem más a siker. Itthon jól érzem magam, a család a legfontosabb, nekem ennyi bõven elég. Ez az én világom. Az állandó közösségi média mániáról hasonlóan ironikusan gondolkodom én is.  

- Rendszeresen felmerül a kérdés: hogyan formált, terelt Téged a környezeted? Hogyan indult a zenészi pályád?

- Vicces volt, mert édesapám vidéki tanítóként az általános iskolában tanított mindent, többek között ének-zenét is, de nem igazán volt jó hallása, hangja. Ezért vettek egy elektromos zongorát és itthon megtanulta lejátszani a dalokat, hogy legalább a hang, a dallam tiszta legyen. Ahogy apu itthon próbálgatta a hangszert, készült az óráira, egyszer csak azt vették észre, hogy Vivaldit játszom. Na, akkor a gyereknek ezt tanulni kell, mondta apám és így kezdõdött. 3-4 éves lehettem, mindennek örültem, ami hangot adott, minden akkordot lejátszottam hallás után.

- Szerencsés, hogy támogatták a szüleid a képzésed, de hát ahhoz, hogy kiderüljön, milyen tehetséges vagy, nem csak a szintetizátor kellett, hanem az is, hogy szóljon otthon Vivaldi, amit aztán hallás után lejátszhattál…

 -Édesanyám kicsit hegedült, bár mire én megszülettem, már széttört a hegedû. Viszont a zenét tényleg szerették a szüleim, értékelték, felismerték a tehetséget. Jártam Birinyiékhez is népzenét tanulni, de nehezen ment. Nem tetszett, hogy ujjrend van, már sírtam, hogy miért kell ezt így, azt úgy fogni, úgyhogy azt pár hét után abbahagytam, mert egyértelmûen nem nekem való volt. Aztán tanultam harmonikázni, furulyázni, citerázni, és utána jött a zongora. Ott még több ujjrend volt, viszont addigra belejöttem és a zongora egyébként is jobban tetszett, érdekesebbnek tartottam. Változatos hangzású, komplexebb hangszer, érdekes zenék.

- Elég sok hangszert kipróbáltál már kiskorodban. Ez segített tágítani a rálátásodat a zenére, vagy inkább kicsit kitolta, hogy megtaláld a Te hangszeredet?

- Szerintem a zenetanulás olyan, mint a nyelvtanulás, mert ha megtanulom az elméletet, csak át kell tenni a megfelelõ hangszerre. Szerencsére sok jó zenésszel találkoztam és mindent ki akartam próbálni. Persze vannak adottságok, korlátok, amelyek megadják a kereteket, nem akartam soha például nagybõgõzni, de jót tett a változatosság, csak növelte a kíváncsiságomat. Végül a billentyû lett az én hangszerem, ez az igazi.  

- Mikor döntötted el, hogy ez nem csak hobby marad, hanem a zene jelenti majd a hivatásodat is? 

- A tangóharmonika (ami nagyon sokat jelentett az indulásnál) után elõször Örkényben a kihelyezett tagozaton jártam zeneiskolába, aztán Dabason tanultam. És akkor a dabasi gimnázium után eljött a továbbtanulás ideje. Én TV-szerelõ lettem volna, de apu azt mondta, inkább egy rendes, megbecsült szakmát válasszak, legyek tanár. Ezt azóta is idõnként az orra alá dörgölöm és jókat nevetünk rajta, de valójában a legjobb döntés volt, mert imádok tanítani. Lett egy ének-zene - egyház karnagy diplomám, majd a Zeneakadémián csináltam egy jazz zeneszerzõ – hangszerelõ zeneelméleti képzést. Úgy voltam vele, legyen egy klasszikus és egy könnyûzenei végzettségem is. Csodálatos az iskola Felsõlajoson, nagyon kedvesek a gyerekek, kitûnõ kollégák, nekem hatalmas élmény itt tanítani.  

- A zenélés is aktív szerepet kapott az életedben, rendszeresen fellépsz. Ez hogyan alakult? 

- Helyi fiatalokkal játszottam még a zeneiskola mellett, de tudod hogyan mûködik ez… jártál zeneiskolába?

- Nem, ez kimaradt. Az apám zenélt, együttese volt, vett is egy rendes szintetizátort nekem, mert fontos a billentés, a több oktáv, meg a többi… De aztán elváltak a szüleim, és ahogy az lenni szokott, ami aputól jött, az rossz volt, így a zenetanulás elmaradt. Látod, milyen elõnyei vannak, hogy nem váltak el a szüleid? 

- Ez így igaz, rengeteg szeretet, támogatást kaptam otthon, mindig mellettem álltak, amiért nagyon hálás vagyok. Na de a zenélés. Azt kell tudni a zeneiskoláról, hogy idõnként koncertezni kell, de fõleg amikor az ember elkezdi, ez egy ideggörcs, mert jajj, most biztosan elrontom, nem fog sikerülni, stb. Ezt szerencsére nem felejtettem el, így amikor tanítok, mindig foglalkozom a gyerekek lámpalázával is. Volt Táborfalván egy zenekar, ami ezt a lámpalázat kezelte, feledtette velem, rutint hozott a fellépésekkel. Gitároztam, szintiztem, ami éppen jól esett, és ez is volt a lényege: nem érdekes, ha hibás, ha össze-vissza játszunk, csak örültünk és kieresztettük a gõzt a kultúrház nagytermében. Néha három, máskor hét embernek játszottunk (szerencsére nem volt túl jó a világítás és nem látszódott a „közönség”), és ez kellett nekem kamaszként. Fekete Dezsõvel és a testvérével, Gyulával, Taits Karcsival játszottam, jött Lajosmizsérõl Schmidt Jani, meg Dabasról is néhányan, és játszottuk az alternatívnak mondott zenénket.

- Mennyire volt ez alternatív? Mint egy KFT, vagy egy Egri János-féle vadabb hangzás?

 - Mi és mindenki, aki hallgatott bennünket, alternatívnak gondolta. Példának elég annyi, hogy már játszottunk egy ideje, de csak jópár év után a felvételkor értettem meg, hogy mit énekeltek a többiek, olyan rossz volt a hangosítás a próbákon és a koncerten.  Ha korábban megtudom, hogy mi a szöveg, nem lettem volna hajlandó elõadni a trágár szavak miatt. Persze ez ma már viccesnek hangzik, sokat hígult a világ, az a régi durva szöveg ma már senkinek fel sem tûnne.

- Ez is olyan tyúk-tojás probléma, mint az agresszió és a TV-zés/lövöldözõs játékok egymásra hatása, nem? Hozzászoktunk, mert mindenhol ezt látjuk-halljuk, de nehéz elkülöníteni, melyik erõsítette a másikat. Nálad egyébként a különbözõ zenei stílusok hogyan hatottak egymásra: erõsítették, gyengítették egymást, korszakaid voltak vagy minden jól megfért egymás mellett? 

- Volt ugyebár ez az alternatív zenekar Táborfalván és volt a klasszikus zene. Aztán amikor egyházkarnagy szakra mentem Szombathelyre, beugrottam egy zenekarba, mert ott is hiányzott, hogy mást is csináljak, ne csak a klasszikust. Akkor jött a Credo-s idõszakom, utána kicsit a Lordban is játszottam, és annyira rákaptam az ilyen beugrásokra, hogy utána már mindenhol játszottam, ahol egy kicsit is érdekesnek találtam a zenét, a társaságot. Amikor szóltak, hogy kellene gyorsan egy billentyûs, gyorsan megtanultam, ha tetszett a stílus, és már mentem is zenélni.

- Mindezt az egyházkarnagy szak mellett… Elég rugalmas és nyitott intézmény lehetett a fõiskola. Tulajdonképpen miért pont erre a fõiskolára és szakra mentél? A tisztes tanári pályát máshol is kitanulhattad volna.

- Nagyon érdekes, mert anyu és apu is pedagógusok. Apu eredetileg állatorvos szeretett volna lenni, de a kulák õsök miatt az szóba sem jöhetett. Közölték vele, hogy ha értelmiségi akar lenni, egyetlen szakra mehet, ez pedig az orosz. Viszont az oroszt nagyon jól akarta csinálni, ha már így alakult, még publikált is, és persze nekem is nagyon kellett tudni az oroszt.

- Ez az erõltetett pályaválasztás sokaknak kijutott azokban az években, de sokan nem élvezték annyira kényszerpályát.

 - Apunak szerencsére tetszett az orosz nyelv és nekem is. Emlékszem, nyáron csak akkor kezdhettem el a zongorázást, ha elõtte megtanultam egy lapot a szótárfüzetbõl. Ez elég erõs motiváció volt, csak sajnos jött a többi nyelv, német, latin, angol, és minden összezavarodott bennem. Oroszból még versenyeztem is, úgyhogy logikusnak tûnt, hogy ha már tanári pálya, én is orosz szakra menjek, de szerencsére pont akkor megszûnt az orosz tanár szak a kiválasztott fõiskolán. Akkor jött, hogy legyek ének tanár, ha már zenélni szeret a gyerek, de Szegeden két probléma is felmerült: egyrészt tele voltak a helyi konzisokkal, másrészt zeneelméletbõl is kellett felvételiznem, amit ugyan tanultam elõtte a zeneiskolában, de nem azon a szinten, amivel odaállíthattam volna a szegedi zenetanári felvételire. Egy kecskeméti magántanártól egy hónap alatt megtanultam a több évnyi anyagot érettségi mellett, de félõ volt, hogy lecsúszok a felvételi idõszakról. Így jött a képbe Szombathely, ahol szinte könyörögtünk, hogy még engem hallgassanak meg. Szerencsére abszolút hallásom volt, így könnyen ment a felvételi.

- Az abszolút hallás nem gyakorlás kérdése, azért ez elég intõ jel, hogy több van benned, mint ami egy zenetanársághoz szükséges.

 - Igen, de hála az egyházi zenének, az abszolút hallásom elmúlt, gyakorlatilag tudatosan leépítettem. Mert a templomi orgonák hamisak, a kórusok is sokszor hamisak, nekem pedig minden bajom volt, kínlódtam, így meg kellett válnom tõle. Igaz, hogy ez olyan 3-4 évnyi munka volt, de sikerült.

- Nem bántad meg? Volt egy ajándékod, ami már nincs.  

- Nem igazán. Régen persze mûködött, hogy adtak egy gitárt meg a húrokat, felhúroztam, hangoltam, kész voltam. Szóval van rossz oldala is, hogy már nincs abszolút hallásom, de több benne a jó. Ráadásul ez a saját döntésem volt, megdolgoztam érte, nem egy hirtelen jött ötlet, amit aztán megbántam. Az egyházi zene fontos nekem és ennek ez az árnyoldala. 

- Honnan jön ez a vonzalom az egyházi zene iránt? Egy kamasznál az alternatív zenekar, a klasszikus zene érthetõ, az egyházi zene kicsit merészebb ugrásnak tûnik nekem laikusként. A saját tinédzserkoromban én maximum a Carmina Burana-ig jutottam el, azt is inkább a populáris körítés miatt, pedig szerettem például Muszorgszkij zaklatottságát, nem csak a könnyed klasszikus zene vonzott.

- Talán abból adódott, hogy a családom eleve hívõ. Mivel anyu és apu pedagógusok, templomba nem nagyon járhattunk, legalábbis hivatalosan meg látványosan. Másképp, máshol kellett megélni a vallásunkat, például Pestre jártunk templomba, ahol nem ismertek bennünket. És hát Bachot eleve imádtam, a tanáraim megszerettették velem, úgyhogy Bach sokat adott nekem.

- Igen, Bach ilyen, sokat tud adni az embernek. Nekem például egy régi Tavaszi Fesztivál koncert ugrik be: Anthony Newman hangszerelt újra egy Bach darabot, mert szerinte a zeneszerzés idején Bach mellett egyszerûen nem volt olyan fuvolamûvész, aki kellõ mestere lett volna a hangszerének. Így találtunk rá Ittzés Gergely fuvolamûvészre, akinek a tehetségéért Newman újraírta Bach mûvét és Ittzés hangszeres tudásához igazította a fuvola szólamot. Onnantól amikor csak lehetett, Ittzés Gergely elõadásra mentünk, hála Bach-nak.

 - Ittzés Gergelynek félelmetes tehetsége van, szerencsére játszottam együtt vele, lemezt is vettünk fel…

- Gondolhattam volna. Szóval valójában minden logikus és összefügg, ott vagy Szombathelyen egyházi karnagy szakon. Jó, de innen hogy kerülsz be a Lordba? Valószínûleg nem ott ténferegnek az együttes tagjai a környéken…

 - Unatkoztam. És de, pontosan ez történt, ott ténferegtek a Lord tagjai Szombathelyen. Pont akkor vált szét a zenekar, másképp gondolkoztak az alapító tagok, és én épp akkor társultam volna egy másik zenekarhoz, akik cikinek tartották a cirill-betûs erõsítõimet, amit egyébként apu vett nekem a Szovjetúnióban. Azért vállaltam el a Lordot, hogy legyen pénzem egy új erõsítõre, amivel bárhol játszhatok. Megláttam a hirdetést a fõiskolán, hogy rockzenekar billentyûst keresnek és engem választottak.

- És ez egy láncreakció, hogy zenélsz a Lorddal, elmégy koncertezni, megismerkedsz másokkal, õk is hívnak, stb?

 - Egy idõ után volt nevem és kerestek mások is. Mire a Zeneakadémiára kerültem, már 2-3 ottani tanárommal koncerteztem együtt. Ez amúgy is érdekes, például van egy félelmetesen tehetséges dobos, Cseh Balázs, aki elszámolta a felvételi idõpontját és nem ment el a Zeneakadémiára felvételizni. Végül nem diplomázott, de aktívan együtt zenél a tanárokkal, mert nagyon jó zenész.

- A másik, ami engem megfogott, hogy nem lett saját zenekarod, nem vagy állandó tagja egy csapatnak. Ez is döntés? Jobb csapongani, kipróbálni új stílusokat, embereket, nem elkötelezõdni egyetlen zenekar mellett?

 - A kilencvenes években meghalt a zene Magyarországon. Emlékszem -egy életre megmarad bennem -, azt mondták, kellene egy CD-t csinálni a zenekarommal, a Credo-val, ami nekem akkor a világ közepe volt. Elköltöttünk százezreket a felvételre, stúdióköltségek, stb, mert a kiadók azt mondták, nekik egy rendes album kell, csak azzal tudnak mit kezdeni. És amikor készen lett az anyag, elmentünk a kiadókhoz. A becsületesebbje megkérdezte, hogy van két millió forintotok? Mert anélkül meg sem hallgatják a zenét. Megváltozott a zeneipar mûködése, nem érdekelte õket maga a zene, csak hogy hogyan lehet a marketing költségeket finanszírozni, mennyit fog hozni az album. A kockázatot a zenésznek kellett vállalni, és nekünk nem volt pénzünk erre a felállásra. Ott, akkor megszakadt bennem és a zenekarban is valami, és onnantól kezdve az volt, hogy oda megyek, ahova hívnak, ahol kellek. Így legalább kipróbálhatom magam más terepen is, játszottam rap-et, metált, etno zenét egyaránt.

-Ehhez azért az is kell, hogy megtaláljanak, hívjanak. Nem lehet azt állítani, hogy reklámoznád magad, beszéltünk már a rejtõzködõ életmódodról, ami ellenére megtalálnak a lehetõségek. Ez a kapcsolati háló, hírnév hogyan épült fel? 

- Nem erõltettem, jött minden magától. Idõközben a család miatt is egyre fontosabb lett, hogy itthon legyen a bázisom. Amikor megvettük a családi házunkat, felmerült, hogy a kerti kis házban legyen a stúdióm, de végül maradtunk abban, hogy az egyik szobában alakítom ki. Így bármikor bejöhet a feleségem, a fiam, leülnek mellém, hallgatják, amit csinálok. Az sem utolsó szempont, hogy akár éjjel pizsamában is átugorhatok a stúdióba, mert gyakran akkor jön az ihlet. Nem hagy nyugodni egy dallam, forgolódok, és csak felkelek gyorsan lekottázni, lejátszani. Az egyéni rekordom, amikor egyszerre 11 zenekarban voltam valamilyen szinten elkötelezõdve és számítottam zenekari tagnak. Nekik sem ment túl jól, vergõdtek, mindenkit megviselt a zeneipar kilátástalansága. 

- Épp erre gondoltam, hogy itt nem a zene halt meg, hanem egy korábban jól mûködõ struktúra omlott össze egyik napról a másikra. A zene értéke megmaradt, a zeneiparban viszont káosz volt.

 - Persze, de ez hatással van a zenére is. Itt az a probléma, hogy a mûvésznek kell megfizetnie azt, hogy híres legyen. Ha valaki ezt meg tudja finanszírozni, van támogatója, elismert lehet, futtatják, és itt már nem a tehetség van a középpontban. 

- Minden káoszból születik valami új, és talán a Youtube-korszakkal ez rendezõdött. Nem véletlen, hogy ebbe a paradigmaváltásba a kiadók mentek tönkre, nem a zenészek. Most pont arról szól a világ, hogy bárki feltöltheti a saját szerzeményét, játékát és a közönség dönt. Kimarad a sorból a kiadó, a marketingköltség.  

- Tény, hogy most nem szükséges a 2 millió Ft a zenész zsebében, de ugyanúgy kell valami más, ami nem zene: most éppen a közösségi médiák alapos ismerete, aktív használata. Hiszen most sem feltétlenül legtehetségesebb zenész videójára kattintanak sokan a Youtube-on, hanem amit többen megosztanak, amit felkap egy blog, stb.

- Úgy látszik, a reklám minden területen kell a tehetség mellé, csak a csatorna, a forma változik. Nekem ez felhasználóként, ha úgy tetszik, zenefogyasztóként néha kimondottan kényelmes: imádom például a klubzene terjedését, hogy egyszerû helyeken, kis éttermekben, kocsmákban, klubokban olyan zenészeket hallgathatok, akiknek egyébként egy nap alatt elkapkodnak minden jegyet a Mûvészetek Palotájában vagy a Zeneakadémián tartott koncertjükre.

- Igen, ez most világszerte trend, nagyon nagy nevek játszanak szinte fillérekért kis kocsmákban, és mellette persze ott vannak a nagy koncertjeik is. Fontos lett a közönség, a közvetlen kapcsolat, az intenzívebb visszacsatolás. De ezt meg csak akkor lehet bevállalni, ha ott a nagy koncert, amivel keres az ember. És akkor itt is vagyunk a sikernél. Mert mi is a siker? Lakjak egész évben szállodákban, töltsek több idõt a repülõn, mint a földön, ismeretlen emberek elõtt muzsikáljak - viszont nincs család. Hazajövök, és nem tudja a gyerek, ki vagyok.

- Igaz, mert mitõl lett például József Attila nagy költõ? Hogy megírta azokat a verseket vagy mert mi, a közönség megismertük mindezt? Sikeres-e az az író, aki az íróasztal fiókjának ír? A produktumot értékeljük sikerként vagy az ismertséget? Sikeres volt-e Mozart zenemûvelõ nõvére, aki konkrét ötletekkel látta el a testvérét, de nõként nem építhetett elõadói, zeneszerzõi karriert a férfiak világában, korszakában? Kell-e a zenész sikeréhez az ismertség, a bevétel?

- Van-e zene közönség nélkül? Nekem nem ez a fajta siker van elsõ helyen. Így is megtalálnak, a múltkor Írországból, Németországból, Franciaországból kerestek meg, hogy vegyünk fel valami közös zenét. Most épp Lengyelországba küldök ki anyagot egy felvételhez. Jó nekem itt a házi stúdióban, eljönnek hozzám zenélni mások, ami a koncerteknek, klubozásnak köszönhetõ, onnan sokan megismertek. Van most egy fõ zenekarom, ahol pop és rock slágereket csinálunk meg swingben. Rájöttem, hogy a saját stúdió a legfontosabb, ott lehet kísérletezni, felvenni az ötleteket, és ez megtérül, már csak azért is, mert az itthon töltött idõ a legdrágább. Így is nehéz beosztani az idõmet. A kántorkodást például nemrég abbahagytam, pedig több mint húsz évig csináltam. De a kisfiam esténként fogta a lábamat és nem akart elengedni, sírt, hogy apa, ne menj el. Így lelkiismeret furdalással, de abbahagytam ezt a munkát.

- Ami Neked már teher, másnak egy új lehetõség lehet. Te bezársz egy ajtót, ami kinyílik másnak, nem?

- Pont ez történt, Varró Laci lett az új kántor, aki nekem egy etalon és szerintem nagyon örült ennek a lehetõségnek. Tényleg mindenkinek jobb így, csak hát hosszas rágódásokon keresztül jutottam el eddig a döntésig.

- És mi a helyzet a zeneszerzéssel? Saját zenekarod nincs, de saját zenéket csinálsz.  

- A muzsika szerintem nem arról szól, hogy a közönség okosodni akar, hanem szórakozást jelent, a hallgató élvezni akarja a zenét. Az pedig nagyon nehéz, ha nincs mibe kapaszkodni. Kell egy nyelv, aminek én ismerem jobban a szabályait, én játszom, de a másik fél azt megérti, befogadja. Mindig kerestem, kísérleteztem, ezért is játszom sok stílusban. A jó zene olyan, mint amikor megfogom a gyerek kezét az útkeresztezõdésnél és átsegítem a másik oldalra. A rossz zene az, amikor beviszem az úttest közepéig, ott elengedem a kezét és lesem, hogy elüti-e az autó, hazatalál-e, mi történik. Számomra ez a zene lényege. Beleestem már ebbe a hibába én is, bizonyítani akartam, kísérletezni, csináltam az érthetetlen zenét, de ma már ez lenyugodott bennem.  

- Van kedvenc hangszered?

 - Hammond orgona. Tudom, hogy furcsa a hangja, régimódi hangszer. Találtam egyszer egy lemezt, lenyûgözött a hangzása, onnantól kellett egy nekem is. 

- Nem nagyon megosztó hangszer az érdekes hangzása miatt? Bármilyen stílushoz illeszthetõ, de mindenhol kitûnik, uralja a zenét, nehéz lehet bánni vele. 

- Ismered? 

- Megrázó élmény kapcsán találkoztam vele elõször még kisgyerekként: a szülõvárosomban egy férfi a gázsütõjével lett öngyilkos, de sajnos berobbant a gáz és tönkrement az egész épület. A földszinten egy bizományi hangszerbolt volt, minden megsemmisült, többek között egy Hammond orgona is, amit korábban minden egyes alkalommal megnéztünk az apámmal, amikor arra jártunk. Emlékszem, az apám még évekkel késõbb is emlegette, hogy az az ember valójában egy gyilkos volt, mert megölt egy Hammond orgonát. Annyira mérges volt, hogy nem is tudott részvéttel gondolni szerencsétlen öngyilkosra. 

- Hát igen, egy Hammond tényleg nagy kincs és végletes reakciókat válthat ki.  

- Mi jelent kikapcsolódást Neked, mi van a zenén, iskolán kívül?
- A csillagászati távcsövünk, amivel bármilyen hidegben is élmény az eget bámulni a kisfiammal. És a biciklizés. Ennél több nem kell, nem is fér bele több a napi 24 órába. A délelõttök a tanításról szólnak, gyakran így is csak éjszaka marad idõ a zenélésre. 

- Mit ad a tanítás, miért ragaszkodsz hozzá, ha ennyi idõt elvesz az életedbõl? 

- Az itteni iskola, gyerekek, kollégák miatt. Tanítottam korábban pár helyen, de Felsõlajos egészen más. Itt valahogy más a hangulat, amit egybõl átvesz mindenki, aki idekerül. A gyerekek is, pedig néha nem könnyû abbahagyni a játékot, az udvaron szaladgálást és bejönni a zeneórára. Itt is elõfordul, hogy egy kisgyerek inkább a szülõk kedvéért tanul zenét, vannak tehetségesebbek, mások lelkesebbek vagy épp szorgalmasabbak, pont úgy, mint bárhol máshol. De amikor elkezdõdik az óra, olyan figyelemmel fordulnak felém, a zene felé, olyan egymásra hangolódás van, ami miatt sosem hagynám abba a tanítást. Amikor anyu meghalt, nagyon padlóra kerültem. A kollégák, de még a gyerekek is tudták, érezték ezt, és mindenki olyan tapintatos, támogató volt, ami hihetetlen támaszt jelentett nekem. És ezzel visszajutottunk az elejéhez, hogy mi az igazán fontos. Mert persze, ott van a zene és a siker, de az egész semmit nem ér a szeretõ család, a barátok, a lényeges kapcsolatok nélkül.