Nagy Viktorral egy budapesti kávézóban találkoztam egy álmos, esõs napon. A borús idõben a szokásosnál is morcosabb arcok rohantak a pesti utcákon, a lehangoló õszi kora reggelen Viktor mégis lelkesen mesélt a terveirõl, szerepeirõl, az Összpróba Alapítványról, az éppen tizedik évadát befejezett Kultkikötõrõl.

(Almási Anikó)

-Hogyan lesz valakibõl Táborfalváról sikeres színész és országos jelentõségûvé nõtt kulturális fesztivál alapítója és szervezõje? Ki és mi motiválta?

-Ez egy érdekes dolog, sokat gondolkozom rajta, fõleg amióta az Összpróba Alapítvánnyal foglalkozom, aminek az elsõdleges célja, hogy az ifjúságot nevelje, oktassa. Ez egy jó terep a merengésre, hogy egy gyereket, egy ifjú embert mi terel, milyen hatások érik, hogy éppen ne elektromûszerész legyen, mint például én, hiszen én ilyen szakközépiskolába jártam, de különbözõ élmények hatására aztán mégis a Színmûvészeti Fõiskolára jelentkeztem. Nagyon konkrét és tiszta gyerekkori élményeim vannak arról, hogy általános iskolában Táborfalván, amikor odajártam, egy pedagógus kérésére rendhagyó irodalomórákat tartottunk. Sztana Károlyról van szó, aki szerintem nagy kincse volt annak az iskolának, és nagyon sajnálom, hogy már nem tanít ott. Az ilyen ifjú embereknek nagyon kell a dicséret, és ha ez egy jó pillanatban jön, akkor a jelentõsége meghatványozódik és sokkal tovább tart. Aztán gyerekkori élményem még az is, hogy szavalóversenyekre készültünk (ebben Sztana Károly szintén benne van, hiszen Õ volt a felkészítõ tanár), és ha az embernek végre sikere van, akkor utána ez nagyon erõsen megmarad benne és nem felejtõdik el.
Amikor elkerültem például a gödöllõi elektrotechnikai középiskolába és a Ganz Mávag-nál voltam alapképzésen illetve gyakorlaton, akkor azért mélyen elgondolkoztam, hogy vajon való-e ez nekem.

- Hogyan jutott eszébe az általános iskolai élmények után elektromûszerésznek továbbtanulni? Saját ötlet volt vagy a szülõi racionalitás állt mögötte? 

-Utóbbi, pontosan ez történt, a szakmai érettségi többnek tûnt. Mert ha esetleg engem elengednek egy sima gimnáziumba - ahova nem vettek volna fel, mert nem tanultam elég jól, de ha mégis sikerült volna -, akkor nem biztos, hogy az élet úgy alakul, hogy megkapom azokat a jeleket, hogy „na ebbe az irányba ne”. 

-Tehát az elektronikai szakközépiskola jelentette azt a szakadékot? Gondolom, ez annyira kontrasztossá tette, hogy nem jó helyen van, ami miatt végül visszafordult az irodalomhoz. Egy sima gimnáziumban talán nem lettek volna ilyen erõs ellenpontok, és egy közepesen jó irodalomtanárral plusz kellemesen langyos bölcsész-élményekkel belesimult volna az átlagba?

-Valóban, ez az erõs kontraszt jól rávilágított arra, hogy más az én utam. Ha kicsit térek el, lehet, hogy kényelmesen hozzáidomulok a kicsit jóhoz. De én azt mondom, egyáltalán nem baj, hogy ez az „útról letévedés” így alakult, hiszen fogalmam nem volt egyébként arról, hogy én ez akarok lenni. Tudtam, hogy érdekel a színház, de mélyen nem gondoltam bele, hogy mindenáron színész legyek. 

-Mi volt az elsõ színházi élménye? 

-Gödöllõn volt akkoriban egy vidéki stúdiószínházak találkozója – éveken át egy nagyon jó fesztivál volt ez –, ahol egy Zsótér Sándor rendezést és egy kaposvári elõadást láttam, mindezt egy héten belül. Sokat számított, hogy nem két gagyi elõadást láttam, ami után az ember hazamegy és már el is felejtette, hanem ilyen kaliberû darabokat, egy kis térben, ahol a színészek az orrom elõtt játszottak. Ez olyan hatással volt rám, hogy emlékszem, bementem a kollégiumba és errõl meséltem a többieknek, próbáltam továbbadni a hatást, de egy-két embertõl eltekintve a többségnek fogalma nem volt, hogy mirõl beszélek. Volt, aki megkérdezte, hogy mi van, ittál, mert nem érezték, mi ez az euforikus állapot, amirõl valaki így tud mesélni. Ez például jelzés volt, hogy nem a jó környezetben vagyok, ha addig más okok miatt nem jöttem volna rá, nos akkor biztosan. Egyébként a középiskolában is folyamatosan eljártam szavalóversenyekre, ahova elengedtek, bár talán kicsit furcsán néztek rám.

-Miért pont színész lett? Egy dolog az irodalom szeretete, de ebbõl még lehetett volna egy fantasztikusan jó magyartanár, aki másokat inspirál az irodalom szeretetére. Ön viszont elõadómûvész lett, és elsõre nem ez tûnik egyértelmûnek az introvertáltsága alapján. Szóval miért pont szereplés, amikor nem csak befogadja az élményeket, hanem kiadja? 

-Pedig én nem vagyok az a „kiadós” típus és ezzel már a fõiskolán is meggyûlt a bajom, például már a beszédtechnikámmal sok gondom volt, hiszen hadartam, nehezen lehetett érteni, amit mondtam, zárt szájjal beszéltem. Rengeteg olyan dolog volt, ami látványos, egybõl szembetûnik, és mindenki felkapta a fejét, hogy ez a srác mit keres itt. Szerencsére az osztályfõnököm, Zsámbéki Gábor hitt bennem, hogy az, amit én belül gondolok, az jó, csak valahogy még nem jött elõ. Volt egy pillanat, amikor komolyan leültünk errõl beszélni, hogy most már ennek nagyon ki kellene jönnie. A második év végétõl ez már jobban mûködött, én is felszabadultabb lettem, jobban hittem abban, amit csinálok. 

-Ez a közösségen is múlt? Egyrészt hitt Önben a tanára és volt is már egyfajta nyomás, hogy megnyíljon, másrészt nagyon nem mindegy, milyen csapatban kell megnyílni, inspirálnak, elfogadnak-e, otthon érzem-e magam egy közegben. 

-Így van, ez nagyon fontos, valamint az is, hogy az ember mit gondol magáról. Ebben a szakmában nagyon fontos, hogy az ember legyen szerény, és minden olyan tulajdonsággal legyen megáldva, ami segíti az elmélyülést, ami nélkülözhetetlen akkor, amikor egy szereppel foglalkozunk. De van egy pillanat, amikor minden dolgot le kell vetkõzni, és minden olyan tudást, amit addig megszereztünk könyvekbõl, a napi életbõl, kollégától, bármi, amit ahhoz a szerephez felhasználtunk, azt el kell engedni és el kell felejteni, és nagyon erõsen kell képviselni azt, amire szerzõdött a színész. Onnantól nem lehet szerénynek lenni, ki kell adni, amihez magabiztosság szükséges. Számomra ez a kettõsség a legizgalmasabb ebben a szakmában: elõször megy az adatgyûjtés, olvasás, alapozás, elemzés, felkészülés és van az a pillanat, amikor ezt az alaposan összeépített dolgot muszáj elengedni, és akkor nem lehet szerénynek lenni. Az egész alkotói folyamatnak van egy eleje és vége, ami teljesen ellentétes, ráadásul a színházi világban nem ismerjük azt a kifejezést, hogy egy színdarab elkészül. Ez volt az a kettõsség, ami miatt én is sokáig nem tudtam eldönteni, hogy tanár szeretnék lenni vagy kiállok a színpadra és elõadom, amit felépítettem egy szerepbõl. Nem tudom, igaziból mikor is döntöttem a színészet mellett, de az végig bennem volt, hogy ha elvégzem a fõiskolát, és nem kapok olyan szerepeket, azt érzem magamról, hogy középszerû vagy el nem ismert az, amit csinálok, akkor nem erõltetem.  

-Vagy egyszerûen csak nem az jön, amit várt, nem érzi jól magát… 

-Az azért mindig bennem volt, hogy jól érezzem magam egy szerepemben, hogy jól összerakjam, megoldjam. De ha valami nem stimmel, ha például a közönség szeretete hiányzik, akkor annak semmi értelme, akkor nem csináltam volna. Egyébként a mai napig mindig felmerül bennem, hogy amit színészként csinálok, az jó-e, mert idõnként vannak gödrök. 

-Biztosan jó lenne, ha nem lennének ezek a gödrök? Szerintem a fejlõdés nem egy lineáris folyamat, sok benne a mellékvágány, amirõl ráadásul gyakran utólag derül ki, hogy kár volt vagy megérte, mert csak beépült valami abból a szakaszból is, ami végül jobbá tett, és amivé nem váltunk volna a zsákutcák nélkül. 

-Ez abszolút így van, az például kimondottan fontos, hogy ha valami nem megy a színésznek, akkor azt hogyan tudja beépíteni a szerepébe, hogyan tudom felhasználni a színészi munkámban. Ha egy színész nem tudja beépíteni a kudarcait a munkájába, akkor ott valami véget ért. Az euforikus állapot, hogy hurrá, most a helyemen vagyok, az inkább kényelmes, de a kudarc mellbevágó, odafigyelek rá, rágódom rajta, tovább velem van.  

-Az ember többnyire mégis kerüli a kudarcokat. Packard szerint az ember legfontosabb mozgatórugója a kényelemigénye, ehhez igazítja az identitását. Csakhogy a kompromisszumokat gyakran csak egy hajszál választja el a megalkuvástól, és sokszor csak utólag derül ki egy döntésünkrõl, hogy melyik is volt. 

-Ez nagyon jó gondolat és nagyon igaz, viszont ha már felhasználtam egy kudarcélményt és beépítettem a szerepbe, onnantól a siker részévé válik. Ez megint az építkezés-elengedés folyamata.  

-Felépített a szerepei mellett két jelentõs szervezetet is, ami számomra azért is érdekes, mert létrehozni egy színjátszó szakkört egy tábor részeként tíz évvel ezelõtt nem ugyanaz a dolog, mint napjainkban egy méltán híres fesztivált mûködtetni. Sokan vagy nagy stratégák vagy jól tudnak operacionalizálni, Ön viszont mindkettõt csinálja: évek munkájával létrehozott két olyan projektet, mint az Összpróba Alapítvány és a Kultkikötõ, amely gyökeresen átalakította a Balaton környéki fesztiválok arculatát. Ráadásul ez nem az a tipikus színész-feladat, más kvalitásokat igényel.  

-Sokat gyötrõdöm pont ezek miatt a dolgok miatt, mert nagyon más aggyal kell gondolkodni, és ez néha rendkívül fárasztó. Ma például az interjú után találkozom a Kultkikötõs kollégákkal és közösen egyeztetünk a 2016-os eseményekkel kapcsolatban, aztán rohanok a próbára a színházba (de út közben még van néhány elintézendõ telefon egy másik szervezés miatt), aztán 10-14 óra között színész vagyok a próbán és el kell felejtenem mindent, ami ettõl eltérít. De amikor délután kijövök a színház kapuján, lesz egy találkozóm, stb. Ez nem nyafogás, élvezem minden munkámat, csak egy napon belül is sok a váltás, ami erõsen igénybe veszi az embert. És ott vannak a folyamattal összefüggõ kérdések is, mikor kell átadnom egy feladatot és delegálnom, mikor kell nekem csinálnom, emberekkel kell bánnom… A koncentráció sokat segít, azzal pótolom a rendelkezésre álló idõ rövidségét, hogy próbálok erõsen arra figyelni, ami a feladatom éppen és abban elmerülni, hogy jól végezhessem.
Most, hogy tíz éves lett a Kultkikötõ, egyre többször eszembe jut a „hogyan tovább” kérdése is. Egy ekkora rendezvénynél már most el kell kezdeni szervezni a következõ szezont, miközben még vége sincs az ideinek, még nincs készen minden összefoglalónk, még mindig interjút adok a mostani programok miatt. Rengeteg súrlódás van emiatt bennem, mert ez a munka rendszerezést, koncentrációt, fegyelmezettséget igényel, és közben egy színész nem ilyen, nekem pedig most már szöveget kell tanulnom, próbálnom, fellépnem. Folyamatosan õrlõdöm, aztán persze ezt munka közben elfelejtem, de ha egy pillanatra hátradõlök, még mindig beleszédülök abba, amirõl a Kultkikötõ vagy az Összpróba szól.  

- Mi a kedvence ezekbõl, melyik feladatot csinálja legszívesebben? Semmi sem tisztán fekete vagy fehér, mindegyik munkája egy összetett folyamat, amibõl biztosan nem egyformán érinti meg minden részlet. 

-Mindent szeretek, ami a tervezésrõl vagy a próbáról szól. Azt szeretem, amikor még bármi lehet belõle, akár egy program összetételnél is. Amikor azon gondolkodom, hogy vajon ez az elõadás illik-e a Kultkikötõbe, szívesen megnéznék-e nyaralás közben az odalátogatók, meg tudjuk-e teremteni a technikai feltételeket, át tudjuk-e helyezni a kõszínházi elõadást a Balaton partjára, stb. Ezek az izgalmas részek, amikor egy próbán elõjönnek az ötletek és még kérdéses, mi marad meg belõlük. 

-Szereti a kockázatokat? Az embereknek gyakran nagy a biztonság igényük, pont az állandóságot kedvelik, amikor már készen van valami: kimondottan az a megnyugtató, ha már sikerült valami, és nem az építkezés bizonytalansága. Ön viszont az alkotás változékony folyamatát említette, mint kedvenc tevékenységet, amihez azért kell a kockázatvállalási hajlandósága, hogy pont a nem biztos kimenetelû dolgokkal foglalkozzon szívesen. 

-Tény, hogy nincs biztonságigényem, de kockáztatni nem szeretek, leginkább a mások iránt érzett felelõsségtudatom miatt. Ez érvényes a Kultkikötõre és az Összpróbára, viszont a színházban pont ezt a kockáztató énemet lehet jól megélni, ahol a próbák során igenis lehet rossznak lenni. Nyugodtan lehet baromságokat csinálni, kipróbálni esztelenséget és új dolgokat, aztán megnézni, mi mûködik belõle. Hiába tudjuk már az elején, hogy rossz, de hátha hoz valami olyat az ötlet, amit tudunk használni és a kockáztatás nélkül nem is került volna bele a játékunkba. A kockázat számomra inkább nyitottságot jelent, és errõl ugyanúgy utólag derül ki, mennyire volt hazardírozás. 

-Kiemelte a gyerekkorát, hogy a legfontosabb motivációt néhány olyan ember adta, akik terelték a pályája felé és bíztak Önben. Mennyire volt például az Összpróbának az a célja, hogy Ön is motiváljon, inspiráljon másokat, és létrehozzon egy olyan közeget, ahol hasonlóan fontos élmények érhetnek másokat?  

-Nem tudom, mert az az igazság, hogy ez nem volt komolyan megtervezve. Visszanézve tudatosnak tûnik a két szervezet felépítése, de valójában ez egy csak egy ötlet volt. Még a fõiskola alatt kezdtem el a táborral foglalkozni, egy nyelvtáborban csináltunk a gyerkõcökkel egy színházi elõadást. Volt 8-10, van, amikor húsz gyerek, akikkel tíz nap alatt hoztunk létre egy elõadást, és nagyon izgalmas volt. Az elsõ nyáron még csak azért voltak ott, mert nyelvet tanulni akartak, de a következõ évben már a színészkedés miatt jöttek vissza, én pedig igyekeztem mindenféle nevelõ szándék nélkül mindenkinek adni valami olyat, ami ott és akkor jónak tûnt. Talán jó is volt, mert a mai napig rám találnak ezek a régi gyerekek, akik azóta már felnõttek és újságolják, hol tartanak most, milyen szerepet kapott az életükben a színház. Amit az ember kap, azt elõbb-utóbb valakinek visszaadja, és amit adok, azt máshol, máshonnan kapom majd vissza, hiszek ebben az egyensúlyban. 

-Reciprok altruizmus… 

-Pontosan, de akkor ebbe nem gondoltam bele, csak csináltuk, mert élveztük és évek után csapódott le a hatása. Táborfalvára is mindig szívesen mentem vissza, amikor régen hívtak egy rendezvényre, bár sokszor ez nem volt egyszerû, például amikor a kaposvári társulat tagja voltam. Viszonylag korán elkerültem Táborfalváról, hiszen már középiskolában kollégiumban laktam, de a meghatározó élmények oda kötõdnek. A kert, az erdõ közelsége… biztosan ezért is vágyom nagyon sokszor a csendre, mert mélyen bennem van, amikor egy falu elcsöndesedik, és mennyire nem tudja ezt egy város megadni. Ezek nekem kiemelten fontos élmények.  

-Csínytevésekre emlékszik? 

-Az elsõ ilyen, hogy tüzeskedtem, kezelhetetlenül rajongtam a tûzért, de szerencsére nem gyújtottam fel semmit. Komoly problémákat okoztam ezzel Anyukámnak, aki nem értette, hogy hogyan fogom ezt kinõni, kinövöm-e egyáltalán (aztán kinõttem). Nagyon pici voltam még, és hõlégballont akartam csinálni, mert láttam a TV-ben, hogy a léggömbök a meleg levegõ hatására felszállnak, és kipróbáltam ezt néhány nejlonzacskóval, amivel hát nem úgy mûködött… 

-Matek?
 

-Nem ment jól, nem is szerettem. Ellenben középiskolában megszerettem, pedig az elsõ évben még meg is buktam ebbõl a tárgyból. Viszont a nyári felkészülés olyan jól sikerült egy nagyon jó tanárral  –megint egy jó tanár, ugyebár-, hogy minden a helyére került, onnantól simán ment és kimondottan bírtam a matekot. 

-Foci? 

-Sosem érdekelt. Focizgattam, de sosem érdekelt. 

-Szabadidõ? 

-Szívesen horgásznék. Ez is egy gyerekkori élmény, keresztapámmal ültünk a tóparton és éjszakába nyúlóan horgásztunk, a csend, az éjjeli zörejek, madarak, azt borzasztóan élveztem. Sajnos ott állnak a horgászbotok, pedig ott vagyok a Kultkikötõ miatt a Balaton-parton, de erre nincs idõm egy darabig. 

-Van B-terv a szabadidõben szûkösebb napokra? 

-A legnagyobb örömöm, ha alhatok végre. És persze az olvasás, egy jó könyv. Legutóbb Pintér Béla drámakötete került a kezembe, és jó volt olvasni, mert van néhány olyan darab a könyvben, amit nem láttam elõadásként.  

-Gyerekkori haverok? 

-Amennyi egy általános iskolásnak kellett. De összességében inkább maga az iskola volt fontos, az ott ért hatások. A múltkor volt egy programunk, a dél-dunántúli régió hátrányos helyzetû falvaiba mentünk el, és ott szembesültünk vele ismét, mennyire fontos ez. A horvát határ közelében lévõ kis falvak iskoláiban voltunk elképesztõ körülmények között. Amikor mondtuk, hogy Budapestrõl jöttünk, hitetlenkedve nevettek, hogy na persze, Pestrõl, mert nekik ez egy másik, távoli világ. Csak a tanteremben tudtuk eljátszani az elõadást, mindössze egy méterre voltunk a gyerekektõl, akiknek csillogott a szemük és utána olyan lelkesen beszéltek az egészrõl, mint, mint… 

-Mint annak idején Ön a gödöllõi színházi elõadásokról a kollégiumban? 

-Igen, mintha magamat láttam volna gyerekkoromban.

Almási Anikó

(Megjelent a Táborfalvi Mozaik XXIII. évfolyam 10. számában - 2015. november)