Kedves Olvasóink! Matyófalvi Judit visszaemlékezésének befejezõ részét közöljük, melyet ezúton szeretnék figyelmükbe ajánlani.

Borsi Mária könyvtáros

Édesapám az a fajta ember volt, aki a megszerzett tudást igyekezett sokoldalúan alkalmazni és másoknak is átadni. Nem elégedett meg azzal, hogy tanári diplomát szerzett, tanár lett és tanít az iskolában. Esténként a környékbeli településeken TIT (Tudományos Ismeretterjesztõ Társulat) elõadásokat tartott.
Fontos témája volt az alföldi futóhomok megkötése, fasorok ültetése, a természet védelme. A tanítványait is erre nevelte.  Pl. ilyen egyszerû dolog is, hogy ne véssük a nevünket a fa törzsébe, fontos volt neki.

Amikor Budapesten tanult, jó kapcsolatot alakított  ki Leél-Õssy Sándor professzor úrral, aki apám meghívására lehozta az egyetemi hallgatóit az Alföld növényzetének, a futóhomok vegetációjának a tanulmányozására. A vasútállomásról kigyalogoltak a Betyárdombhoz, a lõtér területére. - Most olvastam az interneten, hogy a lõtér területe a különleges növényzete miatt tájvédelmi terület lett.-  Ezek szerint õk ezt már akkor tudták. Apám engem is elvitt magával, de én a Pestrõl jött ‘nagyokat’, az egyetemi hallgatókat bámultam.
Az ekkori idõkre igen jellemzõ, hogy Leél-Õssy professzort 1958-ban egy budai gimnáziumban láttam viszont, õ volt a földrajz tanárom. A politikai rendszer õt is, Aladár nagybátyámat is, és még sokan másokat degradált, nem a tudásuk alapján becsülte meg õket, hanem a párttagsági könyvecske dominált. 

Még 1954-ben egy csodálatos eseménnyel búcsúzott a lovastábor. A magyar olympikonok a világversenyeken egymás után nyerték meg a lovasszámokat. Ezért Magyarország kapta meg 1954-ben az öttusa világbajnokság rendezését. A lóugrató szám a Táborban került megrendezésre.  A Tábor területén 2 fedett lovarda volt és egy kisebb ügetõpálya. A Betyárdombnál volt a nagy ügetõpálya, ovális alakú és dupla jegenyefasor vette körül. Itt építették fel az akadályokat, a tribünöket, itt zajlott le a nagy esemény.
A magyar csapat megnyerte a csapatversenyt, Szondy István, Benedek Gábor, Tasnádi Károly összeállításban. 1956 után ugyanitt, ezen a területen építette meg a szovjet hadsereg le a föld mélyébe a tankgarázst... 

Ahogy a lovasiskolát lassan leépítették,  a Magyar Néphadsereg tisztjei vették át a helyüket.  Az elsõ években a  társadalmi átalakulás olyan gyorsütemû, hogy nem volt elegendõ idõ az új tisztikar kiképzésére. Egyszerû paraszt és munkás legényeket toboroztak, akiket kiszakítottak a megszokott, organikusan felépült falusi környezetükbõl. Egyenruhába bújtatták õket, gyorstalpaló tanfolyamon kaptak, fõleg politikai kiképzést. A kommunista párt irányítása alatt felkészítették õket a hatalom átvételére, magabiztosságra. A legtöbb esetben szerencsétlenek voltak, nem tudtak az új társadalmi pozíciójukkal mit kezdeni. Sem õk, sem a feleségeik nem tudták, hol a helyük a társadalmi ranglétrán. Sok esetben, ha az utcán a szüleimmel szembe jöttek, egyszerûen elfordították a fejüket és nem köszöntek. Nem tudták, hogy kell viselkedniük.
Ekkor jelennek meg a kerítések is, a házak mögött tyúkólak, disznóólak. Gyakorlatilag folytatták azt az életmódot, amelybõl kiszakították õket.

Megépül az iskola oldalán tovább az út vége felé a két panelház.

Ekkor kapott az iskola  iskolarádiót. A mi szolgálati lakásunk középsõ szobájába szerelték be és 1-1 hangszórót a tantermekbe, azzal a céllal, hogy az igazgató beszélni tudjon a tanítványaihoz. A rádió egy szürkés, világoskék, kb 20 x 30 cm alumínium doboz volt. Azt hiszem, a Kossuth és Petõfi adót lehetett fogni rajta. Az iskola nem volt nagy létszámú, így apánk szemében ez teljesen felesleges dolog volt. Ha õ beszélni akart a tanulóihoz, összehívta õket.
Apánknak szent meggyõzõdése volt, hogy a rádióba lehallgató készüléket szereltek be. Erre semmi bizonyíték nincs. Apánk soha nem használta, aztán el is vitték.
Nem tudom mi volt az igazság. Az tény, hogy a diktatórikus rendszerek mindig tartanak az értelmiségtõl, a fiatalság új ideáljaitól. Ez a hatalomféltés  még 1970-ben is jelen van, ennek lett a testvérem is az áldozata. 

Osztálykép, ötödikesek vagy hatodikosok akkor, 1958-ban vagy 59-ben
(54-ben voltak elsõsök, 61-ben ballagtak) felsõ sor balról elsõ: Matyófalvi Gábor,
középsõ sor balról második B. Mészáros Anna

Persze, volt saját rádiónk, persze, apánk hallgatta a Szabad Európa Hangját. Azt mindig zavarták, sok öröme nem volt benne.

Amikor a parkok helyén ‘magán gazdaságok’ alakultak, az iskolát is bekerítették. Maradtunk egy egység, a lakás és az iskola közé nem húztak drótkerítést.
Az udvarunk nagyobb lett, az emlékmû és a ház között lévõ terület nagyobbik részét mi kaptuk meg. Itt állt egy gyönyörû, hatalmas szomorúfûz, földig lelógó ágakkal.
Ez a terület lett a mi zöldséges kertünk. Fõleg az én birodalmam.
Apánk azonnal épített egy melegágyást, ott neveltük a palántákat. Paradicsomot, paprikát, vetettünk babot, borsót, retket, petrezselymet, sóskát…  gazdagok lettünk. 

A történethez tartozik, hogy a háború után a vidéki pedagógusoknak kiutaltak egy hold földet. Mi a Patonai tanya mellett kaptuk. Apánk itt zöldbabot termelt. Nem úgy, hogy elültetjük, aztán csak lesz belõle valami! Rögtön a sorok közé kis mélyedést, árkot húzott és a közelben lévõ fúrt kútból locsolta. Lett is bab, alig gyõztük szedni,  ruháskosárban  cipelték haza.
Két év után apánk Peleskey bácsi háza mellett vett egy hold földet. A lovardával szemben. Itt kérte ki a pedagógus földet is, amit késõbb szintén megvett. Az elsõ években lucernát vetettek bele. Azzal nekünk még kevés gondunk volt. Apánk mindig valami új dologba vágta a fejszéjét, elkezdett földiepret termelni. Ha csak rágondolok, derékfájást kapok. Az epret el kellett juttatni a faluba, a Mezõkertbe.
Apánk tervezett egy szállítóeszközt. Két kerékpár kereket egymás mellett, egymástól  kb. egy méterre egy tengellyel összekötött, egy csõvázat erõsített rá, ezt húzókarral a kerékpár ülése mögé lehetett kapcsolni. Erre egy kb. 1 x 1,5 m faláda került, amelynek a hátsó  oldala lenyitható volt. Elneveztük ‘taxi’-nak. Apánk húga Nagykanizsáról meglátogatott minket és akkor már nem vitt minket lovashintó a vasútállomásra. Apánk húga megtermett asszonyság volt, apánk beleültette ebbe a járgányba és kikerekezett vele az állomásra. Innen ered a taxi név. 

Mivel a szüleim tanítottak, sokszor nekem kellett az epret taxival a Mezõkertbe kifuvarozni. Egyszer még a Kucseráék tanyáját el sem értem,  taxistól, eprestõl beborultam az árokba. Lehettem 12-13 éves.

Apánk nagy fantaszta volt. Szerintem, amikor a lovastáborral együtt Nyikita bácsi kertészetét is felszámolták, megvette a fûthetõ üvegház alkatrészeit és felépítette saját kezûleg a kertünkben. Igazi üvegház volt, lépcsõ lefelé, kis elõtér, itt volt a beépített kályha, amihez samott csövek csatlakoztak, ezek az ágyások alatt balra el, megfordult, jobbra vissza. Középen út, az ágyások derék magasságban. Fölötte üvegtetõ.
Apánk primõrt termelt! A legnagyobb szegénység idején. Persze nem tudta eladni, fárasztó volt az éjszakai fûtés. Az üvegház hamar eltûnt.
Apánk, itt még kutat is fúratott. 

Aztán, 1953 õszén ültettük be az elsõ almafákat a telek felére, 1955 tavaszán a második holdra. Összesen 240 darabot.
Ezeknek gödröt kellett ásni, ami még az alföldi homokban sem kis dolog.
Ezt a problémát apánk úgy oldotta meg, hogy a sorkatonák között mindig voltak, akik az ország másik felében laktak és a kimenõ ideje nem volt elég az oda-vissza útra.  Így szívesen eljöttek ásni, volt egy kis keresetük.
No, de a fákat be is kellett ültetni. Ha apánk pont nem tanított, - hiszen az volt a fõ foglalkozása, a hivatása -, akkor ment a kertbe és engem is vitt magával. Fognom kellett a kis facsemetéket és apám belõtte a sort. A gödörbe földet dobott, hogy a fa megálljon. Aztán jött a következõ 239.  Ebben az idõben is volt iskolakötelezettség.
Édesanyánk ekkor elnevezte édesapánkat ‘kulihajcsár’-nak.
Nem véletlenül, mert mi mindannyian nagyon sokat dolgoztunk. Sokszor még vasárnap is kimentünk a kertbe. 

A nyarak, az iskolaszünet mindig élménydús volt.
Szathmáry Tamás valahogy az úttörõszövetségben is dolgozott.
Errõl semmi emlékem nincs, hogy én, mi valaha úttörõk voltunk. Hogy a tábori iskolában az én idõmben volt úttörõ foglalkozás. Ha lett volna, ki tartotta?
1956 nyarán volt egy (megyei)  úttörõtábor Gizella telepen. Azért gondolom, hogy megyei, mert még Érdligetrõl is voltak résztvevõk. Hogy a mi iskolánkból még ki volt, jó lenne tudni. Az biztos, hogy Sz.Tamás vitt el minket.
Gizella telep Visegrád északi részén a Lepence patak mellett helyezkedik el. Ekkor csak egy- két ház, egy szanatórium és az erdészet épületei álltak Itt.
Az erdészettõl beljebb, egy szurdokban, igen vadregényes környezetben verték fel a sátrakat, egy meredek hegyoldal alján. A patak jéghideg vizében mosakodtunk. A helyi erdészeti gazdaság konyháján kaptunk meleg ebédet.
Fantasztikus élmény volt egy alföldi gyerek számára itt táborozni. Komoly foglalkozások voltak a délelõtti órákban, forgószínpad formájában mentek az õrsök az egyik helyrõl a másikra, volt ének, morze, sok mindent tanultunk. Énekeltük a Mint a mókus fent a fán, Zakatol a vonat....Délután a szieszta után mentünk a Dunára fürdeni. A Duna partján volt egy kis kiugró, ami alatt nem volt vízsodrás, itt mehettünk be a vízbe. Aztán itt játszottunk mindenféle körjátékot. 

Õsszel folytattuk a munkát és eljött 1956 októbere. 

Még idõzök egy kicsit az 1954 évben.

A  tábori iskolában a felsõ tagozatos lányok (1960 vagy 1961),
az elsõ padban B. Mészáros Anna

Az almafákat már beültettük, otthon egyelõre nem volt munka.
1954 nyarán édesapánk a Balaton mellett Zamárdiban a nagybátyánk nyaralóját építi, õ a kõmûves!  A ház még ma is áll.
Édesanyám legidõsebb fiútestvére, Béla Kapolyból átköltözik a családjával Zamárdiba és ott tanít. Másik testvére Aladár vesz itt egy vízparti telket és apánkat kéri meg, hogy építsen rá egy két szoba, konyha, veranda takaros kis nyaralót. Aladár és apánk nemcsak sógorok, nagyon megértik egymást és meleg barátság alakul ki közöttük.
Aladár keleti nyelvész, tudós ember, 23 éves korában japán nyelvbõl doktorál a budapesti egyetemen. Beszéli a kanton kínai nyelvet, koreait. 1951-ben a koreai háború idején sok gyerek marad árván és Magyarország befogad koreai árvákat. Aladár a tolmács, többször utazik Koreába. Sõt, hosszabb idõt is tölt ott, diplomáciai útlevéllel, mint tudós,  megírja a koreai- magyar és a magyar-koreai szótárt.  Péter az ö fia.
Az elsõ útja mindig hozzánk vezet. Nagy élmény hallgatni a beszámolóit a kínai teaházakról, az étkezésükrõl, pálcikákkal... máig tudok japánul tízig számolni. Különleges ajándékokat kaptunk. 

Amíg apánk keverte a maltert, építette a falakat, mi teljesen felügyelet nélkül fürödtünk, sátrakban aludtunk. Az ivóvizet az ártézi kútról hozzuk, mindig mi, a gyerekek. Késõbb anyánk is velünk van.  Egy  fénykép anyánkról, amint mos a Balatonban. Ez ma már elképzelhetetlen. Volt egy evezõs csónak, egy kis vitorlás hajó.Csak kihúztuk a nádasba vagy a homokos partra. Nem lopták el.
Pecáztunk a nádas szélén. Apánk a szárazon megmutatta a mellúszás kéz- és lábtempózását, bedobott a vízbe, ‘na, ússzál!’ Ez volt az úszólecke. 16 éves koromban átúsztam Tihanyba.
A következõ években a Sövények, legtöbbjük pedagógus, a gyerekeik, 10-18 év közöttiek,  mind itt töltjük a nyarat. A telek szélén nádhasurából*­  házikókat építettek,- mi ott aludtunk, a felnõttek a házban. Nagy volt a vidámság, egymás ugratása. A nagyobb lány unokatestvéreinknek megjelentek az udvarlói. Mi kisebbek tátottuk a szánkat, sündörögtünk körülöttünk.  Együtt étkeztünk, a szabadban fõztünk. Igazi nomád életet éltünk a természetben.  Nem volt füvesített strand, csillámló homokon mentünk a vízbe, nem volt strandbelépõ, nyugágyak, csúszda, élménypark, mi szórakoztunk magunktól is,  nem volt turistaadó, a nap ingyen sütött. 

1957-ben apánk vett egy dongó motort. A mai fiatalok ezt nem ismerik, ez egy a kerékpárra szerelhetõ, kis benzinmotor. Apánk pöfékelt vele a Táborból Zamárdiba, a két srác, Péter és Gábor tekertek. Édesanyánk kórházban volt, engem otthon hagytak, mert valakinek vigyázni kellett a házra, az iskolára!  Szerencsére, nem egész nyáron.
Pár évvel késõbb, 1960-ban  második gimis koromban, szeptemberben behívattak a tanáriba, mondván, kiszõkíttettem a hajamat és kicsapnak a gimibõl. Ez mind a balatoni nyár, a víz, a nap, a szabad levegõ hatása volt. 

Telenként, amikor apánk már befejezte a fõiskolát, a hosszú estéken katamaránt terveztek Gáborral. Rajzoltak, méricskéltek, latolgatták, hogy a rendelkezésre álló anyagokat, üres fémhordók, fémrudak,  stb., ezeket hogyan lehet összekapcsolni, arra árbócot tenni, és vitorlákat, majd  azon hajókázzuk be családilag a Balatont. Teljesen amatõr gondolat volt, sosem készült el. Egyformán fantaszták voltak.
Apánk elültette a magot. Gábor felnõtt fejjel bejárt a Mûszaki Egyetem könyvtárába a vitorlás hajó mûszaki adatait tanulmányozta. Épített is egy profi  négyszemélyes alvófülkés vitorlás hajót, amelyben 1984 nyarán egy bórát is átéltünk, csak a vitorlavászon szakadt ronggyá. 

Ennyi kitérõ, mellékvágány után csak elérek 1956-ig.

Édesapánk soha nem hangoztatta  véleményét a politikai  helyzetrõl. Soha nem lépett be a kommunista pártba. Nem volt karrierista, megalkuvó, nem helyezkedett, végezte a dolgát, és a közösség elõrejutása érdekében sok minden tett. A helyi katonai vezetõkkel igyekezett mindig mint iskola igazgató, amennyire lehetett, normális kapcsolatot kiépíteni.
Hiszen tanították a gyerekeiket.
Hogy édesapám 1956 októberében pontosan kivel és hol járt, mit csinált, nem tudom.
Annyit tudok, hogy hangszórós autóval járta a környéket. Hogy lázított vagy sem, ki és mi ellen, nem tudom.
Novemberben a Táborban megjelentek a szovjet tankok és beálltak a panelházak közé. Hirtelen háborús hangulat uralkodott. Az egyik tanítónõ a katonatiszt férjével ott lakott. Átjöttek hozzánk, megkérték, hogy alhassanak nálunk, mert nekünk volt pincénk, amit szükség esetén óvóhelynek is lehet használni. Szerencsére erre nem került sor. Amire emlékszem, hogy 1957 elején megjelent egy teherautó a bejáratunk elõtt, bejöttek  és elvitték apánkat. Anyánk nagyon sírt, én vele sírtam. Nem tudom, hány nap telt el, amíg kiengedték. Nem ült börtönben, csak kihallgatáson volt.
Apánk nagyon mûvelt ember volt, mint a szivacs, minden tudást magába szívott. A marxizmust is jól ismerte, talán jobban, mint a vádlói. Hatalmas szónoki tehetséggel rendelkezett, megvédte magát, se igazi, se koholt vádakat nem tudtak rábizonyítani.
Az igazgatói tisztségétõl megfosztották.  Ez apánkat igen-igen megviselte.
A tábori iskolát a táborfalvi iskolához csatolták, Csûrös Miklós lett az igazgatója. Régrõl ismerték egymást, sosem voltak barátok. Különbözõ volt a világszemléletük.
Apánk csinálta tovább a dolgát. 

1958 nyarán szervezett egy iskolai táborozást a Bükk hegységbe. Nem voltunk sokan, csak a tábori iskolások.  Õ volt az egyetlen vezetõ. Rengeteget kirándultunk, a Szalajka völgybe, a lépcsõs vízeséshez, ekkor még pisztrángok is voltak benne. Szilvásváradra, a Bálványoshoz, láttuk a szabadon legelõ ménest, kisvasúttal is utaztunk. Szép, emlékezetes túrázás volt.
Apám megszerezte a jogosítványt, az almás kezdett teremni, minden évben többet.
Õ maga metszette a 240 almafát, háti permetezõvel permetezett, készítette a faládákat a termés szállításához. Egyre jobban belemerült a kertészkedésbe. Úgy érezte, hogy a szaktudása nem kielégítõ. Kecskeméten volt a Keszthelyi Kertészeti és Szõlészeti Fõiskolának egy kihelyezett tagozata. Beiratkozott a levelezõ tagozatra és azt elvégezte.
Mindez a tanítás mellett délután és este. Ekkor már betöltötte az 50. életévét.
A környék gazdái tisztelték a tudásáért.
A dongót lecserélte egy Trabant kombira. Az autókulcsot mindig a zsebében hordta, mindenhova autóval ment.
Nagy szerepe volt a takarékszövetkezet táborfalvi fiókjának a létrehozásában. Birinszki Pálné, az Örkényi Takarékszövetkezet volt elnökének elmondása alapján nagyon szép megemlékezést írt errõl Egerszegi Istvánné Némedi Ilona. 

A 60-as években az általános légkör is enyhébb lett.
Mi már nem éltünk otthon, mindketten Budapesten tanultunk tovább.
A szüleink, ahogy lehetett , elkezdtek utazni. Bejárták az akkori Jugoszláviát, az Adria partjait. Sokszor az autóban aludtak. Mentek Csehszlovákiába, ahogy lehetett, Bécsbe, no és az Alpokba. Apánk nagy álma volt a Duna eredetének a tisztázása. Ugyanis 3 patak összefolyása adja a Dunát és hivatalosan a 3 közül a leghosszabb az igazi Duna. Felmérte mindhárom ágat, írt róla egy szakdolgozatot.
Beiratkozott a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagozatára, és beadta a szakdolgozatát, amit el is fogadtak.
Ahogy a déli határ megnyílt nagyobb csoportok részére is, szervezett a pest megyei pedagógusok részére egy földrajzi kirándulást, körutazást autóbusszal Jugoszláviába. Õ maga állította össze a programot, õ volt az idegenvezetõ. A fõ téma a hegyek kialakulása volt. Annyi mindent csinált, hogy felsorolni is fárasztó.
1965-ben vett egy használt diesel Mercedest. Hát ez nagy dolog volt!  Mi magunk sem hittünk a szemünknek.  Ekkor nyaranta még nagyobb kirándulásokat csináltak, Párizs, a francia tengerpart. 

Persze, lehettek irigyei is, vagy haragosai. Néha lobbanékony volt. Gáborral 1964-ben megtörtént a nagy nemzedéki nézeteltérés, Gábor nem úgy viselkedett, ahogy õ azt elvárta. Apánk õszintén szólva, velünk szemben maradi és vaskalapos  volt.  Anyánk töltötte be a villámhárító szerepét. Aztán ez is elsimult.
Nagy erénye volt az õszinteség és a becsületesség. Erre nagyon  ráfizetett. A dabasi járási oktatási osztályról megjelent egy elöljárója és egy nagy összeget kért tõle kölcsön.
Apánk minden elismervény, aláírás nélkül adott neki. Amikor a megbeszélt határidõ lejárt, apánk kérte vissza a pénzét. Az illetõ kidobta apámat, hogy ö soha egy fillért sem kért tõle kölcsön. Nem õ volt az elsõ és nem is az utolsó naiv ember. 

Édesapánk 1961-62-ben bõvítette, modernizálta a tábori általános iskolát. Az ehhez szükséges anyagiak összegyûjtéséért minden ajtón bekopogott, járás, megye, minisztérium, honvédség. Danka János õrnagy volt ekkor a katonai tábor parancsnoka, erõsen támogatta apánk törekvését. A fia, Lacika oda járt iskolába.
Közben édesapánk visszakapta az igazgatói tisztségét.
A meglévõ hosszú épület végére merõlegesen egy új szárny épült; egy tanterem, egy terem a gyakorlati foglalkozásoknak és egy kis garzon lakás egy pedagógus részére. Egy szoba, fõzõfülke, zuhanyozó, WC.
Azt hiszem, ez volt a korona édesapánk munkásságán.
Még egy galambdúcot is elhelyeztek itt, apánk galambokat vett. Gyomorfekélye volt és nagyon szerette a becsinált galamblevest.
Szép mûsor volt az átadási ünnepségen, a katonaság részvételével. 

1969-ig tanított, akkor nyugdíjba ment. Szalay Vilmostól tudom, õ sok mindent kikeresett nekem, hogy olyan becsben tartották apámat ebben az idõben, hogy továbbra is minden iskolával kapcsolatos megmozdulásra meghívták.
1973-ig édesanyánk lett, tiszteletbõl az igazgató, akkor õ is nyugállományba vonult.
A felsõ tagozatosok ekkor már a faluba jártak iskolába, ott volt orosz nyelvoktatás is.
Szalay Vili édesanyja együtt tanított az enyémmel.
Ekkor olyan nagy  a tanulói létszámcsökkenés, hogy az iskolát bezárják.  

A tábori iskola története ezáltal összefonódik a szüleink munkásságával.
Régi dokumentumok szerint  1926-ban a Örkénytáborban a katonai gyengélkedõ épületében mûködött egy elemi iskola. Sajnos, errõl semmi adatot, ezen kívül nem jegyeztek fel. Napjainkig semmi többet nem tudunk, ki tanított ott, meddig, hány osztály volt?  

Most, hogy a visszaemlékezéseimben eddig eljutottam, gondolok arra, hogy mit is jelent néptanítónak lenni? Jó címet választottam?  Jellemzõ az apánkra?
A néptanító a mai világban avítt, kicsit romantikus kifejezés. Régmúlt idõkben, amikor egy tanító volt  az egyetlen írástudó, a pap, ha volt, jegyzõ és orvos mellett, akkor valóban a nép szolgálatában állt. Tanította az apát, a fiát, ismerte az unokát, a családok bajait, problémáit. Beilleszkedett a település életébe, megbecsült, tiszteletre méltó tagja volt a közösségnek. 

Ez csak részben jellemzõ apámra. A pályája kezdetén valóban sok embernek segített kérvényt írni, a tanácsaival segített eligazodni a változó világban. A 60-as, 70-es években jött egy pejoratív tartalmú kifejezés, a ‘vidéki pedagógus’,  mintha az azonos végzettséggel rendelkezõ, de városban tanítók magasabb kategóriába tartoztak volna.

Tanítónak lenni a szó szoros értelmében egy hivatás. Nemcsak írni-olvasni- számolni kell megtanítani a nebulókat. Példát kell mutatni, irányítani kell a nyiladozó értelmüket.
Fel kell figyelni a kibontakozó képességeikre, dicsérni, buzdítani, tanácsokat adni. Egy tanító személye, egyénisége igen fontos. Ez egy komplex feladat. Nem véletlen, hogy sok híres ember elsõsorban nem a saját tudását értékeli nagyra, hanem a tanítója jelentõségét, iránymutatását  az életében. Szép és felelõsségteljes hivatás!
Abban a korban, amikor a szüleim tanítottak és én tanultam,  kevesebb képi élményben volt részünk, mint a mai nemzedéknek. Nem volt tv, rádió volt, nem volt simogatós telefon, internet. Több volt a személyes kapcsolat, nagyobb súlya volt egy szónak, egy mozdulatnak, volt idõnk egymásra. Talán ezért is emlékeznek a tanítványaik nagy szeretettel a szüleinkre. 

A szüleink olyan vidéki településen éltek, amelybõl kevés volt az országban. Örkénytábor mindig valamilyen honvédségi alakulatnak adott helyet. Ennek voltak számunkra elõnyei és hátrányai is. A társadalmi, politikai változások itt  kiélezõdtek, jobban érzékelhetõek voltak, mint egy átlag faluban. Errõl már egyrészt beszámoltam. 

A hidegháború éveiben titkos katonai hely volt.
Tudomásom van róla, hogy amikor 1971-ben a holland férjemmel megérkeztünk a szüleimhez, a laktanyában az elhárító tiszt vezetésével egy gyûlést hívtak össze a tisztikar számára: „Nagyobb éberségre van szükség, mert a kapitalista ellenség itt van közöttünk.” Ez voltam én és a holland férjem.
1976-ban holland rendszámú autóval érkeztünk, perceken belül megjelent két tiszt az udvarunkon, és udvariasan igazoltatott minket. 

Itt nem volt faluközösség, ahova õk tartozhattak. Idõnként mint megtûrt személyek, szinte a katonai társadalom perifériáján éltek. A katonatiszteket 2-3 évenként áthelyezték más alakulathoz, újak jöttek, mentek, a saját köreikben éltek. Nem is barátkozhattak civilekkel.  A szüleimnek igen csekély baráti körük volt. A postai alkalmazottak hasonló helyzetben voltak, õk is magányosan éltek, Sári néni, Lusi bácsi, késõbb Várady Marikáék.
A katonaorvos,  dr. Marosfalvi Márton évekig teljesített itt szolgálatot. Ha betegek voltunk, õ jött ki hozzánk. Össze is barátkoztak. Aztán egyszer õt is figyelmeztették, hogy ne tartson kapcsolatot  a szüleimmel.  

A mi kis családunkat sokszor az tartotta életben, hogy a szüleink a testvéreikkel rendszeresen összejártak, összetartottak. Jártunk hozzájuk Pestre, elvittek a szüleink színházba, láttuk a Pál utcai fiúkat. Ha szükség volt rá, laktam én is, Gábor is a nagynénénknél. Amikor a szüleim építkeztek, jött Nagykanizsáról a Kardos György sógor, együtt húzták fel a falakat. Amikor õ is nyugdíjas volt, jött segíteni az almaszüreteken. 

Mielõtt apánk nyugdíjba ment, 1969-ben a rokonság igen biztatta, hogy ne maradjon a Táborban, költözzenek lakottabb helyre. Anyánk nõvére Örkénybõl már régen elköltözött a Duna mellé, Felsõgödre. Nézegettünk lehetõségeket Szentendrén, akkor már én ott tanítottam, Gábor is a leszerelése után hozzám költözött. A Balaton Felvidéken is keresgéltek házat, aztán csak az almáskertben építkeztek.
1972-ben autóval, a Mercivel eljöttek Hollandiába. Amsterdam 1500 km, apám egyedül vezette le az utat oda-vissza. Sokat láttak, hajókáztunk a csatornákon, elvittük õket a híres tulipánmezõkre, kirándultunk Frieslandba, nagyon jól érezték magukat.
Mint nyugdíjas még néha helyettesített a táborfalvi iskolában. 

Apánkat 1976-ban megoperálták gyomorfekéllyel. Utána teljesen megváltozott, kedélyesebb lett, elmúltak a fájdalmai, nem ivott már Salvus vizet.
Csajági Csaba, a volt tanítvány mindig betért hozzájuk;  Babi néni van egy kis befõtt?
Aztán órákig beszélgettek a verandán. Apám rengeteget tudott mesélni régi történeteket. Ha hosszúra nyúlt, anyánk megszólalt; Feri lejárt a mûsoridõd! 

Apánk nyugdíjas korában regényt irt, szépen legépelte. Sosem tudtam. Az íróasztal egyik fiókjában találtam meg, jóval a halála után a paksaméta papírt. Elolvastam. Szép tájleírásokkal tarkított, fantáziadús, izgalmas történet. Kanadában játszódik, egy magyar erdõmérnökrõl szól. Ö maga sosem járt Kanadában. 

1982 októberében volt az utolsó almaszüret. Akkor már apánk 75 éves volt. Elfáradt a sok munkában, elég volt. Kihúzatta az almafákat.  Az én gyerekeim már egy kukoricásban bújócskáztak. 

Édesapánk 1989. szeptember 23-án, a rendszerváltás évében hunyt el, a Táborban. Édesanyánk ápolta. Hamvasztották, a testi maradványait a Rákoskeresztúri Köztemetõben vízsugaras temetéssel szórták el. Táborfalváról egy külön busszal sokan, régi tanítványok, ismerõsök eljöttek, lerótták utolsó  tiszteletüket a tanítójuk elõtt. Számomra megható volt. 

Édesanyánkat már azon az õszön elhoztam Hollandiába. Vidéken élünk egy kertes házban. A gyerekeink még itthon laktak, tudtak magyarul és nagyon élvezték, hogy a nagyi nálunk lakik. Anyám boldog volt, hogy nincs egyedül és újra családi körben élhet.
Április táján haza vittem, õsszel jött újra. Évekig így pendlizett. Egyszer vonattal jött. Bécsben át kellett szállni. A Westbahnhofon a vonatban felejtette a retiküljét, útlevél, pénz minden abban volt. A bõröndjét letette egy oszlop mellé, fohászkodott egyet. ‘”Feri, vigyázz rá!’ és rohant vissza a vagonhoz, amelyben ült. Meglett a retikül, Feri is megtette,  amire kérték.
1997-ben vettünk Szentendrén egy kis lakást egy 4 lakásos kertes házban, Gáborékkal párhuzamos utcában. Anyánkat oda költöztettük, szeptember 29-én, a 80. születésnapján.  A  „birtokot”  felszámoltuk, eladtuk.
Sajnos, Gábor 1998 júniusában váratlanul elhunyt. Édesanyánk teljesen összetört az élet fordított rendjén, hisz õ lett volna a soros, mondogatta. Keményen viselte, sosem láttam sírni. Belül, a lelke sírt.
2001-tõl évente minden nyarat Aszófõn töltöttünk. Igen sokat voltunk együtt. Anyám minden magyar nótát ismert, a cigány alig gyõzte neki húzni. 87 éves korában még úszott a Balatonban.
2007 júniusában, 90. életévében hunyt el. Õt is vízsugaras temetéssel temettük az Óbudai temetõben. Áron, mi, pár rokon és Várady Marika volt ott a gyerekeivel.
Így maradtam én teljesen árván.
Gábor fia, Áron Gyõrben él, az édesanyját is elvesztette.  Budapesten fõiskolát végzett, utána a jogi kart, ledoktorált, felvette az apja nevét is, dr Matyófalvi Áron Gábor. Versenylövészetre jár, sportol, alpinista tanfolyamot végzett nemrég.
Nem esett messze az alma a fájától.

Egy gyereknek nehéz feladat a szüleirõl elfogultság nélkül írni.
Mi õket nem mint pedagógusokat, nem mint közéleti személyeket láttuk, bár az általános iskolás éveinkben mindketten tanítottak minket. Õk elsõsorban édes szüleink voltak és maradnak.
Mi is ugyanolyan család voltunk, mint a többi, nekünk is voltak gondjaink, bajaink, vidám napjaink. Nézeteltérések, viták. Amíg otthon éltem, soha nem hallottam hangos veszekedést. Az õ életükben is volt nem egy nehéz korszak, de mindig sikerült a problémákat megoldani.  4 hónap híján 50 éves házasok voltak.

Édesapám nem volt egy átlag ember, átlag pedagógus. Törekvéseiben, az elért eredményeiben kimagaslott a kollégái közül. Széleskörû elméleti tudással rendelkezett. A kétkezi munka területén, ha az iparos munka volt, vagy mezõgazdasági, ha nem tudta, hát megtanulta. Mindenben a tökéletességre törekedett, nem adott ki félkész munkát a kezébõl. Ezt minden elfogultság nélkül mondhatom. Nem hiszem, hogy a 1960-as években lett volna Magyarországon még egy pedagógus, aki Mercédes autóval járt és azt a saját maga által megkeresett pénzbõl vette.

Az életem utolsó szakaszában a sors megajándékozott ezzel a feladattal, hogy a szüleim életét, pályafutását feljegyezzem. Igyekeztem képet alkotni arról a változó társadalmi, politikai helyzetrõl is, amelyben õk éltek. Örömmel tölt el, hogy még oly sokan emlékeznek rájuk és sok-sok kedves, múltbeli történettel megörvendeztettek.
Köszönöm.
Édesanyám mondaná: Ámen.

Utószó:
Írásomban következetesen használtam a Tábor elnevezést. Mi sosem laktunk Táborfalván. Mindig volt egy megkülönböztetés, a falu és a katonai tábor között. Nem véletlenül. Ez világosan látszik abban, amit leírtam.
Táborfalva-Tábor volt a postacímünk. A leveleimet mindig így címeztem.
Gábor a gyermekkorát itt a Táborban töltötte és nem Táborfalván.
Amikor a katonaság elvesztette jelentõségét, akkor hagyták el a Tábor megnevezést.


Feljegyezte: Ritterné Matyófalvi Judit mûvészettörténész  2018 Twello, Hollandia

További képek a galériában >>

Elõzmények:

- Matyófalvi Ferenc néptanító élete Örkénytáborban - Matyófalvi Judit visszaemlékezése

- Matyófalvi Ferenc a tanító, tanár és igazgató - Matyófalvi Judit visszaemlékezése

Kapcsolódó írás: kortársak visszaemlékezései