Fodor Benõ egy február végi napon részegen ment haza az Állomás utca 29/B-be. Erre asszonya nagy ribilliót csapott. Az öreg alig érthetõen motyogta: „Végre is a születésnapom van! Vagy mi a fene!” és keseregve tántorgott be a szobájába.

Már az aranylakodalmukat is megülhették volna, de gyûlöletben élve nem gondoltak újabb esküvõre. Egy idõ után belefáradtak a közös átkozódásokba, inkább némán kerülgették egymást a lakásban: a férj a kisszobában, a feleség a nagyban húzta meg magát. Csak muszájból találkoztak. Az asszony megfõzte ugyan az ebédet, de szótlanul szürcsölték a levest, ha ritkán együtt kerültek asztalhoz. 

Benõ bácsi szokása szerint minden évben, most is márciusban szedte le az elõszobában felállított mûanyag karácsonyfát, majd nejlonba csomagolva felrakta az egyik szekrény tetejére. Dolga végeztével kiment a konyhába és ott nagyot nézett, mert nem talált fõtt ételt, se a tûzhelyen, sem az asztalon, sem a hûtõben:    - De mit fogok most ebédelni? Még csak elõ sem készülõdött? - üvöltött és csapkodott, de az sem segített a helyzetén. Látta, hogy az elõszobában mindkettõjük télikabátja ott lóg. „Hova tûnt, ez az istenverte?” - gondolta magában. Elindult a nagyszoba felé, ahova már igen régen lépett be. Elõször ide-oda topogott, hallgatózott, kisvártatva kopogott, majd dörömbölt, de nem jött válasz: Idegesen benyitott. Döbbenten állt a fotelból kizuhant felesége elõtt. A halott mintha rámosolygott volna. Félelem fogta el és eszelõsen felkiáltott: „Hogy tehettél ilyet! Hogy itt hagytál! És még vigyorogsz is?”  

Miután magára maradt, naponta siratta a feleségét és dicsérte, hogy milyen szépen éltek együtt. Lassan rászokott arra, hogy az ablaknál ül, mintha a tévét nézné. A buszokra váró utasokat figyelte. Voltak, akik mindig óra-perc pontossággal érkeztek meg a reggeli járatokhoz, azokat már látásból ismerte. A felbukkanásukat mindig várta, aggódott, ha nem jött meg valamelyik „törzsutasa”: „Mi lehet vele? Miért nem jön? „ - motyogta csendesen. Ha megjelent a várt személy, akkor megnyugodva mosolygott: „Na, végre…, jól van”. A sietõs lábak mellett ide-oda futkározott egy kiskutya, próbált mindenkihez odabújni, dörgölõdzni, de elkergették. Némelyek még felé is rúgtak. Benõ tépelõdött, hogy mitévõ legyen. Lemenjen hozzá? Vigyen neki ennivalót? Hozza fel legfeljebb három napra, s azalatt keressen neki gazdát? Vagy vigye el az Illatos úti állatmenhelyre? Talán meg kellene tartani? Minek? Nyûgnek? Tehernek? Végül lement a védtelen jószághoz, de megígérte magának, hogy csak egy simogatásra. A kiskutya az elsõ kedves szóra odarohant hozzá, õ elõször méregette, majd lassan-lassan megenyhült és becézgetve szólt hozzá. Leült egy padra, a kiskutya melléugrott és boldogan nyaldosta a dédelgetõ kezeket, ezután elõkerült a hûtõbõl lehozott párizsi. Az éhezõ kiskutya meg sem várva a zacskó kinyitását, csomagolással együtt tépte és habzsolta befelé a falatokat. A ragaszkodástól könnybe lábadt Benõ bácsi fakó szeme. Az ölébe fogta a kis ártatlant, magához ölelte, dicsérõ szavakat mondott neki és egy idõ után elindult vele haza.
Meg sem állt vele a fürdõszobáig, addig fürdette, míg meg nem tisztult a vastagon rárakódott olajos koromtól. Közben a Cserkész nevet adta neki. 

A kutyájával elfoglalt gazdának csak néha jutottak eszébe a „törzsutasai”, mert Cserkész lekötötte minden percét. Az öreg már nem is tartotta embernek azt, akinek nincs kutyája. Naponta kétszer lementek sétálni a közeli parkba, ahol összebarátkoztak több kutyással. Velük nem egyszer bement a közeli kávézó napsütötte teraszára, ahol is ellátták egymást kutyatartási és gondozási tanácsokkal. A kiskutya nemcsak a parkban, hanem a lakásban is futkározhatott le és fel. Benõt büszkeség töltötte el, amikor látogatói is megállapították, hogy Cserkész belakta a közös hajlékot.

Ahogy lecsendesedtek körülöttük az összeszokás izgalmai, elballagtak az állatorvosi rendelõbe. A vizsgálatok és oltások után az orvos kezébe vette a kisállat egészségügyi könyvet és azt kérdezte: - Milyen idõs?  - Húsz, mert ennyi születésnapom volt eddig. -Akkor nyolcvan éves! De most a kutya adatait kérem. Benõ bácsi büszkén mondta, hogy az õ születésnapján, február 29-én született a kutyus. Az állatorvosnak tágra nyílt a szeme és némi gondolkodás után azt mondta: - Az egy hónapja volt és ez a kutya legalább négy hónapos; csóválta a fejét, elmosolyodott és a bemondottak szerint rögzítette az adatokat. A fajtához pedig a valósakat. Ekkor lett Fodor Benõ nyilvántartásba vett kutyatulajdonos.  

Cserkész nagyon barátságosan közeledett az emberekhez, ha szépen szóltak hozzá, de nagyon mérgesen morgott, vicsorított az italszagú emberekre. Emiatt Benõ bácsi is kénytelen volt lemondani a poharazgatásról. Az ismerõsök már nem pityókás, hanem kutyás Benõnek hívták. 

Teltek-múltak az évek, összeöregedtek, ezért kevesebbet jártak le a parkba. Idõvel Benõt visszahúzta a szíve az ablakhoz, de most már Cserkész is vele tartott. Együtt nézték a hömpölygõ emberáradatot. A kiskutya az ablakba ült és onnan pásztázta a környéket, közben megugatta a neki nem tetszõ alakokat. Egy szeles tavaszi napon szintén mindketten az ablakból nézelõdtek, amikor csengetett a postás. Az öreg kinyitotta az ajtót és a huzattól becsapódott ablak lesodorta Cserkészt a mélybe. 

Fodor Benõ a temetés után nem tudott megmaradni a lakásban, ezért egy hónapra elutazott a testvéréhez vidékre. Amikor visszajött, csak járt-kelt elárvult otthonában, mintha keresne valamit. Azt magyarázta magának, hogy nem is halt meg a kutyája, csak elrejtõzött, majd elõjön valahonnan. Legutóbb is a sötétítõ függöny mögé bújt, de most más helyet kereshetett magának. Barátai tanácsára eljárt a közeli könyvtárba, és az olvasóteremben mindig kutyás könyveket olvasgatott. Egyik válogatásakor a polcról a „Nagy kutyalexikon”-t emelte le. Lapozgatta, forgatta, közben elmosolyodott, odament a könyvtároshoz és kérte tõle, hogy nyomtassa ki a kutyáját. A sok furcsaságot megért idõs nõ most mégis meglepõdött: - Mit…? Mit akar…? Milyen kutyát…? Ekkor Benõ az asztalra tette a lexikont, kinyitotta és rámutatott egy rövidszõrû, fehér alapon zsemlefoltos foxterrierre: -Itt van. A könyvtárosok szó nélkül kimásolták a képet. Benõ bácsi melléhez szorította a papírkutyát, és így szólt hozzá:
- Jól van, Cserkész, végre megvagy! Gyere, viszlek haza! 

(2020)