A következõ anyag a ladánybenei iskola "1878" címû újságában jelent meg 2021 februárjában. Govorkovics Anna, iskolánk dolgozója mesélte el gyerekkorának és életének néhány emlékét a helyismereti szakkörön összegyûlt gyerekeknek.Gyermekkora Táborfalvához kapcsolódik, nem Ladánybenéhez, de az a világ, amit megidéz, nem különbözött lényegileg az akkori Magyarország többi településén élõ emberek életétõl.Az emlékek olvasása mellé adunk még két iskolás képet is a táborfalvi iskola 1. és 2. osztályáról, az 1960-as évekbõl...

Jó olvasást kívánunk!

"Ollósi Istvánné vagyok. Lánykori nevem Govorkovics Anna. Apukám valami jugoszláv vagy szerb származású volt. 1961-be születtem, áprilisba. Öten voltunk testvérek, én voltam a második gyerek. Én Lajosmizsén születtem, de Táborfalván éltünk. Apukám Örkénybe született, anyukám az Szamosszegen. Apukám vasutas volt, és mint vasútkezelõ, a vasúttal messzire eljutott, és eljutott Szamosszegre is, ott ismerte meg anyukámat. És anyukám eljött vele ide.Apukám 1925-be született, tõsgyökeres örkényi volt, anyukám az 1936-ba. Apukám katolikus volt, anyukám református. Ismertem az apai nagyapámat, a mamám meghalt fiatal korába. Az anyai nagyszüleimet kétszer láttam összesen, mer oda nem tudtunk elmenni, az nagyon messze volt. Mátészalka mellett. Már mikor férjhez mentem, akkor voltunk ott. Mert amikor apukám meghalt, anyukám visszament oda Szabolcsba. Egyetlen egy testvéremet vitt vissza magával, az akkor volt tizenegy éves. A többiek már felnõttek voltunk, amikor anyu oda visszakerült.

Az elsõ férjem meghalt huszonnyolc évesen tüdõrákba. Én tizennyolc éves voltam. És én egy év múlva férjhez mentem a második férjemhez. A mostanihoz. Õ idevalósi Benére, és a barátjával járt át Táborfalvára, és úgy ismertem meg õt. Õ huszonhét éves volt, én tizenkilenc, és akkor költöztem ide vele.

Ahol gyerekkoromba laktunk, azt régen Örkénytábornak nevezték, késõbb lett Táborfalva, én oda jártam iskolába, de 1967-ben még nem volt iskola. Az elsõ évben az óvodában volt egy tanterem, oda jártunk, aztán másodikban a tanácsházán, a harmadik megint másik hivatali helyiségbe volt a tantermünk. És amikor negyedikes lettem, akkorra lett iskola építve. És úgy volt, hogy délelõtt az alsósok jártak, délután a felsõsök, következõ héten fordítva. És akkor még szombaton is volt iskola. Két osztály volt, A meg B.Horváth Béláné volt alsóban az osztályfõnököm. Õt nagyon szerettem, mert õ nagyon is segített, mert mi nagyon szegények voltunk. Öt gyerek volt, és így a tanácsházától kaptunk egy lakást, amit havonta fizettek a szüleim.Azelõtt egy helyiségbe laktunk. Csak akkora hely volt, hogy volt az ágy, a szekrény, akkor apukám csinált fából egy asztalt meg padot, ami egybe volt, mi ott ettünk, ott tanultunk. Kályha volt a sarokba, amott meg a kiságy, és csak egy kis közlekedõ sáv volt a szekrény, az asztal és az ágy között. És az az egy helyiség volt a szoba, a fürdõszoba, a spájz, egybe. Villanyunk nem volt, csak petróleumlámpa, annál tanultunk. És én ott tanultam, és elég jó bizonyítvánnyal, ötössel végeztem.

Engem a tanár nénim az nagyon szeretett, mer jó tanuló voltam és sajnált is bennünket, és amikor ötödikes lettem, akkor meg a férje lett az osztályfõnököm, a Horváth Béla bácsi. A matek tanárom a Molnár Julianna volt, az orosztanárom az Dabasról járt, Hornyák Évának hívták. Akkor volt a Sztana Karcsi bácsi, Bures(?) Mihály, az kémia-fizika szakos volt. Bodzsár Pálné, az volt a történelem-magyar szakos. Volt a Szikora Jancsi bácsi és a felesége. Akkor úgy volt, hogy sok pedagógus-házaspár volt.Anyukám az már hajnalba kelt, mert ment dolgozni a MÁV-hoz Pestre, konyhai kisegítõ volt, nem szakács, mer nem volt neki se szakmája. Este késõn jött haza. Apukámmal voltunk otthon, az meg alkoholista volt. És bizony volt olyan, hogy egész nap az utcán lõdörögtünk, játszottunk. Késõbb pedig már, mikor nagyobbak voltunk a nõvéremmel, mi fõztünk a kicsikre, mostunk, mi láttuk el õket. Elég szegény, de viszont nagyon szép gyerekkorom volt.

Voltak barátnõim, de volt olyan is, aki csúfolt, mert mi nagyon szegények voltunk, mert mi azt a ruhát hordtuk, amit más levetett. Babáink, játékaink nem voltak, csak amit mások kidobtak, és megsajnáltak, és odaadták nekünk. Meg apánk, amikor nem ivott, akkor fakanálból csinált nekünk babát, mi azt öltöztettük föl. Meg kukoricaszárból, mi azokkal játszottunk.Régen más volt a viszony a gyerekek között az iskolába. Mi, hogy is mondjam, az osztályba mi szinte összetartoztunk. Ha egy rosszat csinált, akkor mindenki vállalta a felelõsséget. Nem volt olyan, hogy most õ csinálta, vagy õ csinálta, hanem akkor mindenki vállalta, ha büntetés volt, akkor büntették az egész osztályt, mer nem árultuk el egymást. De mi tényleg rossz osztály voltunkAkkor az volt a szokás, hogy valaki rendetlenkedett, a tanár felállította, és úgy kellett neki írni, olvasni, felelni, és negyvenöt percet ott kellett állni. Vagy volt olyan, hogy bezártak bennünket délután, nem mehettünk haza egy órakor, csak két órakor. Otthon a szüleink megkérdezték, hogy hol voltál? És ha megmondtuk, hogy bezártak, mert rosszak voltunk, akkor otthon is kaptunk. Mondjuk, ha apu részeg volt, ne kérdezte meg. Nem bántottak bennünket, csak neveltek. És sokszor eszembe jut ma is, amiket apukám mondott szólásokat. Például, az ágy végére odafeküdt, és mondta, hogy õ már azzal jóllakik, hogy nézi, milyen jóízûen eszünk. Mindegy volt, hogy zöldbablevest vagy bármit.

Volt olyan mondása is, hogy azér verlek meg benneteket, mert így fogjátok felnõtt korotokba is tudni, hogy kell jól viselkedni. Hát, nem lett neki igaza… Mi nagyon sokat kikaptunk aputól. De az a világ még jó volt, nagyon szerettem.Anyukám süteményt sütni nem szeretett, de nagyon jól fõzött. Volt az a tarkedli, majdnem, mint a krumplis pogácsa, de õ úgy csinálta, hogy lekvárt rakott a közepébe, és úgy sütötte meg olajba, és nagyon szerettük. Nyáron nagyon sok lecsót ettünk. Apunak voltak idõszakai, amikor nagyon részeg volt, és volt, amikor nem ivott, akkor viszont nagyon aranyos volt. Akkor nagyon szerettük. És amikor részeg volt, belopódzkodtunk, mer õ a részegségébe aludt, akkor mi a nõvéremmel gyorsan loptunk kenyeret, levágtuk, megcukroztuk és vittük ki a testvéreinknek. Volt olyan is, hogy egész nap csak cukros kenyeret ettünk.Amikor nyári szünet volt, elmentünk a barátainkhoz játszani, és akkor ott adtak enni, vagy hazamentünk, és amit találtunk. Amikor apu nem ivott, akkor mindig mondta, hogy na gyerekek, most ezt fõzünk, vagy azt fõzünk. És õ megfõzött ránk. Én sokat apuval tanultam fõzni, mer anyukám nem nagyon volt otthon napközben. Ha kellett, apu még levestésztát is gyúrt, de bármit megfõzött. Mer azt mondta, hogy õket a gyerekkorukba a szüleik arra tanították, hogy fiú, lány, az a minimum, hogy meg tudjon fõzni, hogy el tudja magát látni.Este, amikor hazajött, a munkahelyén tudták, hogy öt gyerek van otthon, hozta nejlonzacskóban, ami a konyhán kimaradt, mondjuk tésztát, azt kiborította edénybe, körbeültük és akkor ettünk.

Nem volt karácsonyunk soha, mer a kis lakásba hova tudtak volna, ugye, fenyõfát tenni. És akkor apu se volt otthon, anyu se, tél volt, és láttuk, hogy a fáknak zúzmarás volt az ága, és az milyen szép, és akkor fogtuk a fûrészt, lefûrészeltük az ágakat, hogy majd bevisszük, és azokat feldíszítjük papírral. Csak gyerekeknek annyi esze nem volt, hogy mire lefûrészeltük, a zúzmara lepotyogott, vagy ha bevittük, akkor elolvadt. És akkor csak a kopasz faágat, azt díszítettük. Karácsonyi ajándékot, azt mi nem kaptunk. És amikor én felnõtt lettem, akkor én megpróbáltam az én gyerekemnek teljesen mást adni.

A szüleimet sose hibáztattam, hogy ilyen gyerekkorom volt. De azér annyi, hogy anyukámnak is szerintem másképp kellett volna beosztani a pénzt, mer nagyon sokszor vitatkoztak rajta apuval, apunak se kellett volna inni, mind a kettõ nagyon cigarettázott. Akkor természetes volt, de felnõtt fejjel már ezt tudom, hogy nem jó volt így. De nincs bennem semmi harag.Én próbáltam késõbb úgy élni, hogy amirõl tudtam, hogy õk azt elrontották velünk, azt én mindig másképp csináltam. A negyven éves lányomnak egyetlen egyszer adtam csak egy fülest, de akkor is csak azér, mert azt mondta, hogy anya, te mindig csak ígéred, de sose vágsz pofon. És akkor mondtam, hogy tessék, itt van!

Anyukámra azér haragudtam, mert mindig azt mondta, hogy ha neki rossz volt valami a gyerekkorába, akkor nekünk se legyen jó. Ha õt nem engedték valahova régen, akkor mi se menjünk. Osztálykirándulásra se engedett el soha. Maradjatok itthon, legalább csináljátok a dolgotokat. Úgyhogy, mi nyáron is itthon kapáltunk, vagy napszámba el kellett mennünk gyerekként, almát szedni fa alól, vagy szõlõt kötözni, szüretelni, de volt, hogy még kapálni is elküldtek bennünket. És akkor ami napi pénzt kaptunk érte – nem volt sok, gyerekfizetés csak -, de azt bizony nekünk mindig oda kellett adni anyukámnak.

Hetedikes koromban derült ki, hogy én tizennégy évesen nem mehetek továbbtanulni, mer azt mondták, hiába tanulok jól, nekem el kell menni dolgozni. Mer a családba, ugye, kell a pénz. És tizennégy évesen, bizony két mûszakba kerültem a mosodába, ahol annyit kaptam pénzt, amennyit dolgoztam, teljesítménybe. Vasaltunk nadrágokat, ingeket, meg volt adva, hogy egy forintot kaptunk egy ingvasalásért, és azután kaptunk pénzt, amennyit aznap kivasaltunk.

És én már idõsebb fejjel érettségiztem le, 2014-be, elõtte 2010-be elvégeztem egy dadaképzõt. Itt dolgoztam már az iskolába, innen jártam minden délután Lajosmizsére tanulni az esti gimnáziumba, és ott három év alatt kellett az érettségiig tanulni. Innet mentem reggel nyolcra, megcsináltuk délig az aznapi érettségi feladatokat, és fél egykor már itt voltam, és osztottam az ebédet a gyerekeknek. Másnap úgyszintén. És esténként meg hétvégén tudtam csak egy kicsit tanulni.

Én a mosodába dolgoztam sokáig. Megszültem a lányomat 1981-be, aztán visszamentem még három évig. Aztán mikor a lányom elsõ osztályos lett, akkor maradtam itthon. Akkoriba ment nagyon a farmervarrás, jó pénzt lehetett vele keresni, de mellette a földet is kellett mûvelni, a házat vezetni, gyereket nevelni. És bizony, legtöbbször éjszaka varrtam. Egyik nap hoztam az anyagot, másik nap vittem. A lányom huszonhat éves volt, amikor váltottam, az otthoni munka után elhatároztam, hogy kezdek valamit magammal. És akkor elmentem varrni egy házhoz. És akkor volt ez a lehetõség, hogy le lehet érettségizni, és azt mondtam, hogy akárhogy is, de leérettségizek, és olyan helyre fogok menni, ahol több pénzt keresek. Ott kijártam az elsõ évet, és a fõnökasszonyom azt mondta, hogy vagy azt csinálom, vagy az iskolát, de akkor ott kell hagynom a munkát. Mer az iskola miatt három órakor el kellett menni. És otthagytam, és itt az iskolába volt ez a lehetõség. És akkor én beszéltem a Mátyás Katival, és akkor föl lettem ide véve. De addigra én két évet kihagytam az iskolából, és a Kati ezt tudta, hogy én be akarom fejezni, és mondta, hogy igenis elmész és befejezed! És innen jártam, mikor már érettségiztem. De itt is úgy, hogy az uzsonnát kiosztottam háromnegyed háromkor, átmentem kocsival Lajosmizsére az iskolába, másnap reggel öt órakor itt voltam, hogy kitakarítsak a gyerekeknek.

Amióta ide járok dolgozni, 2011 óta, nagyon szeretek itt lenni a gyerekek között. Vannak rosszcsontok, de azokat is szeretem. Ez egy sokkal jobb iskola, mint mondjuk a Lajosmizsei. Itt is vannak csintalan gyerekek - sose mondom, hogy rossz, mer a kaja a rossz, amit kinn felejtünk és megromlik -, de ez jó itt. Mondjuk, vannak gyerekek, akiket legszívesebben a fülüknél fogva felakasztanék a fogasra. Nevelni kellene õket, na. Foglalkozni kellene velük otthon. Mer mi gyerekkorunkba esténként összeültünk, még ha apukám részeg volt, akkor is, és beszélgettünk, játszottunk, almát pucolt nekünk, ha olyan volt, vagy diót törtünk. De mindig beszélgettünk. És most szerintem ez nincs meg a családokba.

Az osztályfõnököm, a Béla bácsi biológia-testnevelés szakos tanár volt. És nevettem is, amikor idejöttem dolgozni, és a biológia szertárt takarítottuk, és a Samu ott állt a sarokba és nagyon féltem tõle. És az az érzés visszajött, ami gyerekkoromba volt, mer az osztályunk mellett a biológia szertár volt. És amikor már nagyon rosszak voltunk, Béla bácsi megunta, akkor bezárta az egész osztályt és én mindig a Samu mellé kerültem. Ott volt büntetés, mer volt, amikor körmöst is kaptunk, de jó volt az a kor, szerintem.A fiú lány viszony baráti volt. Mer ha olyan volt, a fiúk jöttek segíteni, vagy ha olyan volt, kipártoltuk egymást. Nem volt árulkodás. Szünetbe játszottuk mindig az Elvesztettem zsebkendõmet játékot, fiúk, lányok körbeálltunk, és ebbe a fiúk is részt vettek, nem volt olyan, hogy lányok külön, fiúk külön. És soha nem bántottak bennünket. Nyolcadikos korunkba meg már udvarolgattak is nekünk.Volt abba az idõbe is búcsú a faluba. Ott találkoztunk a fiúkkal, együtt sörgõztünk. Az a világ még jó volt.

Nyolcadikra már megvoltak a párok. Ki is kaptam egyszer nagyon anyutól ezér, mer egy este, amikor vége volt az iskolának, elmentem egy fiúval sétálni a faluba. És nem a legrövidebb úton mentem haza, hanem egy kicsit kerülõvel. És ha nem értem haza idõbe, akkor anyu már nézte, hogy hány óra van. És amikor beléptem az ajtón, nem is kérdezett semmit, csak egy nagy füles. És akkor mondta, hogy persze, mer elmentél csavarogni! Igen, mondtam, a lányokkal. Nem mondtam meg, hogy fiúval sétáltam, mer akkor még jobban kikaptam volna.Ha mehettem volna továbbtanulni, akkor gimnáziumba mentem volna a Ferencvárosba. Oda is volt a papírom leadva, de nem engedtek anyukámék. Mer a többi osztálytársaim is gimnáziumba mentek, hogy titkárnõk lehessenek. Egyik testvérem se mehetett, el kellett mennünk dolgozni. Egyedül a húgom, aki Szabolcsba került, az elvégezte ezt a vasúti fõiskolát.

A két öcsém ugyanolyan részegesek lettek, mint apu, mondjuk meg õszintén. Az egyik traktorosnak tanult, Örkénybe, de viszont a másik öcsémet pár éve én azonosítottam, mert elveszett, én kerestettem és meghalt. A õ sokszor eljött hozzám, a másik öcsém az nem. Én sokat szégyenkeztem egyikük miatt, mer belevitték lopásba, és a rendõrség volt, hogy itt kereste énnálam. A húgommal szoktam beszélni, meg én sokszor felhívom azér anyámat is, mer õ most már szociális otthonba került, felhívom anyák napján, karácsonykor, születésnapon. Nyolcvanöt éves, két-három hetente hívom. Úgy vagyok vele, hogy õ az anyám. Ennyi tiszteletet megérdemel. De azér úgy nagyon bennünk van az a gyerekkor. Soha nem bántottuk érte, mer soha nem mondtuk neki.

Sokat gondolkodtam már rajta, de nem tudom pontosan, miért volt így, de sok mindent másképp kellett volna nekik csinálni. De õnekik ez volt a fölfogásuk. Apám is, anyám is egy háborút végigéltek, mindig annak a borzalmait mesélték, hogy ott mi volt. Ott siklott ki talán az életük. Anyu se maradt otthon a szüleivel, és ha nekik nem volt jó, akkor másnak se legyen jó. Így fogták föl.Apám nem volt katona a háborúba, mer õt a vasút felmentette. Apu mindig azt mondta, hogy õ három évig volt egy nyáron katona, mer az sohanapján volt. Apu le volt százalékolva, mer négyszer mûtötték gyomorfekélyre. És nagy telek voltak, anyu elment dolgozni, apu valahol ivott, mi meg elmentünk a könyvtárba, mesekönyveket hoztunk, miné színesebb volt, annál jobb volt. És fölfeküdtünk az ágyra, és ott az összes testvérem olvasott. Mi úgy el tudtuk magunkat foglalni. Mi megteremtettük magunknak azt a légkört, amit a szüleinknek kellett volna. Gyerekkorunkba nem gondoltuk volna, hogy felnõtt korba nem tartunk össze, és mindegyikünknek más lett a fölfogása, és teljesen szétestünk. Nekem mindig az jut eszembe, hogy a szüleim gyerekkora is olyan volt, hogy õk se kaptak jobbat.

Apukám mindig azt mesélte, mikor gyerekek voltunk, hogy õt úgy nevelte az õ apukája, hogy elment mulatni, és késõn ért haza, és mindig mondta neki a papa, hogy na, fiam, gyerünk, megyünk kapálni. Vagy megyünk ásni. És akkor vitette vele az ásót a papa, és mondta neki, hogy most nem értél haza idõbe, rossz voltál, most eláslak! És elvitte, ki a földre, és ott hozzáfogtak ásni. Egész úton azt mondta, hogy elássa apámat, mire kiértek a földre, akkor azt mondta, hogy na, fiam, ezen az úton végigmész, és ezt fölásod, ma egész nap..."

A Táborfalvi Általános Iskola 1. osztálya 1968-ban

Felsõ sor: Virág József, Tamás Ottó, Trapp István, Beke István, Paskó László, Horváth Béláné Erzsike néni tanítónõ, Jeruska Tamás, Lovas István, Farkas József, Kanyik István, Kisgyörgy János, Szabó Tibor.

Alsó sor: Belusz László, Szuhányi Erzsébet, Demkovics Éva, Csaba Magdolna, Bódog Éva, Govorkovics Anna, Petes Angéla, Bõcs Melinda, Szakali Zita, Mándi Mária, Mészáros Olga, Nyerges Ilona, Mándi Zsuzsa, Farkas Lajos.

A Táborfalvi Általános Iskola 2. osztálya 1969-ben

 
Felsõ sor: Belusz László, Farkas József, Beke István, Szabó Tibor, Szabó Rózsika, Kanyik István, Szunyi Béla.

 Középsõ sor: Hegedûs István, Petes Angéla, Govorkovics Anna, Szakali Zita, Szuhányi Erzsébet, Jeruska Tamás, Tamás Ottó, Farkas Lajos.

Alsó sor: Pintye Mária, Mándy Mária, Demkovics Éva, Lovas István, Horváth Béláné tanítónõ, Paskó László, Szivák Mária, Mándy Zsuzsa, Csaba Magdolna.

(2021)

Megjelent a Kiskunsági Értékmentõk blogon