 Dédnagyapám, Vogt József (1848-1931) Niederabsdorfból származó osztrák ember volt, aki a Liechtensteini hercegségben dolgozott, az uradalom gazdasági ügyeit irányította, talán intézõnek mondták ezt akkoriban.
Dédnagyapám ott szerzett tudomást arról - valószínûleg egy újsághirdetésbõl -, hogy Örkénytelepen „tüzes föld” (napsütötte homok) eladó.
Ez az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásának idején volt. Feltehetõen az 1800-as évek végén vette meg Vogt József azt a 90 hold földet, melyen szõlõtelepítésbe kezdett, mindehhez anyagi erõforrással és megfelelõ szaktudással rendelkezett. Amikor ideérkezett, a puszta homokon kívül semmi nem volt! Pálóczi Horváth Istvánnal együttmûködve hozták létre Örkénytelepet, ami addig kopár, kiszáradt rét volt.
Dédnagyapám munkásait nagyrészt a Dunántúlról és Nógrád vármegyébõl hívta szõlõbirtokára.
Nagyon érdekes, hogy a XIX. század végétõl egészen 1914-ig pusztító filoxéra elleni védekezés egyik módja az volt, hogy a korábban mezõgazdaságilag nem hasznosított területeken, az úgynevezett immunis homoktalajokon telepítettek szõlõt, ahol a szõlõ gyökerén élõsködõ filoxera rovar elpusztult, nem tudott megmaradni. A homoki szõlõk termõre fordulásával nagy mennyiségû asztali bort tudtak elõállítani.
Dédnagyapám többféle szõlõt telepített, én egyik fajtára emlékszem, a pozsonyi, apró szemû, dús fürtû borszõlõre.
Dédnagyapám barátai is vettek földterületeket Örkénytelepen és szintén szõlõbirtokokat hoztak létre, például a Bergmann (Bonyhádi)-család, a Cvakk-család, Schaff Johann, Jemelka Ferenc.
A szõlõgazdasághoz lóvasút volt kiépítve Örkényig, az állomásig, Ausztriába szállították a bort.
A szõlõtelepítést követõen épült föl a kastély, 1903-ban lett kész. Nagyon korszerû épület volt, a hatalmas pincében üveghordókban tárolták a bort.
A lakóépület minden komforttal ellátott volt, fürdõszobák süllyesztett fürdõkáddal, vízellátással. Az áramellátást dédnagyapám egy hatalmas szélkerék építésével oldotta meg,
ez a szélkerék biztosította a 110 voltos áramot, amely lehetõvé tette a világítást, a vízellátást (az áram segítségével hozták fel a vizet a kútból), a gépek mûködését.
Dédnagyapám munkaszeretõ, szorgalmas ember volt, úgy mesélték, hogy munkaköpenyben, metszõollóval a kezében járta a gazdaságot. Unokáinak kis puttonyt készíttetett, hogy õk is szedjék a szõlõt és az elvégzett munkáért fizetést is kaptak tõle.
Az 1914-es háború után lehetett a birtokra olasz hadifoglyokat kérni. Dédnagypapám is kért, hogy hány személyt, nem tudom, de emberségesen bánt velük. Hálából az
egyik fogoly egy nagyon szûk nyakú üvegben, rendkívüli ügyességgel elkészített egy Jézus a kereszten szobrocskát. Dédnagyapámtól ez az egyetlen tárgyi emlék maradt meg, amit igen nagy szeretettel õrzök. Nem tudom, hogy úszta meg a világháborút, de épen maradt.
 Vogt Józsefnek két fia volt, Vogt Lajos és Vogt Vilmos, az én nagyapám Vogt Lajos volt, neki négy gyermeke volt: Katalin, József, Lajos és Franciska. Franciska operaénekes volt Szegeden, Hidy Franciska volt a mûvészneve. Franciska Angliában tanult és Kolozsvárra szerzõdött a színházhoz, ott lépett fel és onnan került késõbb Szegedre, Simándy Józseffel szerepeltek együtt.
Nagyapám családja számára külön lakóházat építettek, a „kis kastélyt”, nem messze a kastélytól, a Rákóczi út és a Gazsi sor között, itt éltünk mi is szüleimmel, egészen 1960-ig, amikor lebontották a házat. Itt is nagy pince volt a ház alatt a bor tárolására.
A Jáky (Jemelka) Jenõ kastélya szintén Örkénytelepen épült, a tulajdonosok szintén foglalkoztak bortermeléssel, itt is volt pince a bortárolásra. Úgy tudom, hogy amikor kastély tulajdonosai meghaltak, a kastélyt lebontották és az építõanyagot a táborfalvi mûvelõdési ház építéséhez használták fel (az 1950-es évek elején).
A táborfalvi telepi iskolába jártam. Elsõ osztályos voltam, amikor Csûrös Miklósné Ilonka néni tanító nénink azt mondta nekünk, hogy Vogt Józsefnek, az én dédnagyapámnak köszönhetjük, hogy Örkénytelepen lett iskola.
Édesapám, Vogt József szakácsnak tanult a Gundel Étteremben, volt, amikor biciklivel ment Táborfalváról Budapestre. Késõbb Örkényen dolgozott a közigazgatásban, innen 1942 tavaszán helyezték át Verbászra (Vajdaság, Dél-Bácska, mai Szerbia) magyar állami közigazgatási dolgozónak, ahonnan 1944 telén jött haza.
Talán még emlékeznek néhányan édesapám testvérére, Lusi bácsira, Vogt Lajosra, aki az örkénytábori postán volt postamester.
1931-ben halt meg dédnagyapám és két fia is, Vilmos és Lajos, 1943-ban halt meg nagymama, valamennyien az örkényi temetõben vannak eltemetve, római katolikus
vallásúak voltak.
A Vogt kastélyt 1948-ban államosították. Úgy emlékszem, hogy a szõlõterület 1947-ben már nem volt meg, a földterület a termelõszövetkezet tulajdonába került.
Emlékeim szerint 60 db diófa volt a kastélyhoz vezetõ út mellett, ezeket is kivágták.
2015. május 28.
Elmondta: Vogt Margit
Lejegyezte: Borsi Mária
Kapcsolódó oldal: helytörténet >>
|
