Az 1900-as évek elején a rossz gazdasági helyzet miatt igen gyakori volt a kivándorlás Amerikába. Pálóczi Horváth István ennek visszafogására elhatározta, hogy földhöz juttatással csökkenti a kivándorlást. Ennek érdekében örkényi birtokából az úgynevezett tinójárási legelõk parcellázását országosan meghirdette. A hirdetés eredményes volt, mert sokan jelentkeztek. A jelentkezés fõleg Csongrád, Békés és Szolnok megyébõl volt jelentõs. A jelentkezõk fõleg kubikosok és földmûvelésben dolgozók voltak. A sokféle vidékrõl érkezést igazolta, hogy a különbözõ nevekbõl ilyen mondókák születtek: Lancsa Licsák Doricsák Belehorecz Horostyák vagy Palatinus Pataki Pászti Piti Poczai. A hirdetés azért volt eredményes, mert igen kedvezõek voltak a feltételek (50 éves törlesztésre kaptak hitelt).
 

Nagyobb földterületekre is voltak igények. Így jöttek létre a még 100 kat. holddal rendelkezõ tulajdonosok is (Vogt József, Vogt Lajos, Jáki (Jemelka) Jenõ). Õk építettek földjeikre kastélyokat is. A kisebb területet igénylõk (Bergman József, Bergman Lóránt, Gólya Bálint, Sólyom János) már lakóházakat építettek maguknak.
 

A kastélyok villannyal ellátása Kecskemétrõl történt. A családi házak építéséhez kedvezõ feltételek mellett kaptak építési anyagokat. Így az Ilona-majori téglagyárból téglát kaptak Pálóczitól. Az elsõ felépített családi ház Kisgyörgy Benjáminé volt (kb. 1904-ben). A legelsõ telepesek nevei: Sarai, Gazsik, Szelei és Márvány.
 

A megélhetésüket részben a nagybirtokosoknál találták meg. Sokan a vacsi Coburg birtokra jártak nyáron mezei munkára, télen pedig fakitermeléssel biztosították a tüzelõ szükségleteiket. Ezenkívül sokan jártak vonattal naponta Budapestre dolgozni. A téli szabadidejüket a homokdombok kubikolására fordították, általában magukkal hozott kubikos talicskákkal. Voltak, akik lóré síneken, csille kocsikkal egyengették földjüket. Sokan a kastélytulajdonosoknál találtak munkát. A tulajdonosok hoztak magukkal megfelelõ szaktudású embereket, úgynevezett vincelléreket, akik tervezték a telepítést, a szõlõfajták kiválasztását, a késõbbi növényápolási és növényvédelmi munkákat irányították és ellenõrizték. Egy-egy birtokon 10-15 állandó munkást, tavasztól õszig szerzõdéses munkásokat, úgynevezett hónaposokat alkalmaztak. Ezek a munkások ott megtanulták a szõlõtermelést és a saját földjükön is telepítettek szõlõt. Így vált a település szõlõtermelõvé. Ami szõlõ termett, azt mind egy Liszmann nevû bornagykereskedõ vásárolta fel. A Tiszti úton (a huszártisztek azon jártak lovagolni Pusztavacs felé, a mai Arany János utca), Nagy Jánosék udvarán vásárolták fel a mustot, hosszú sorokban álltak a hordók az eperfák alatt. Amikor megteltek a hordók, lovas kocsikkal szállították az állomásra és onnan vagonokban szállították Budapestre.
 

A szõlõtermeléssel majdnem egy idõben a gyümölcstermelés is megindult a településen.  Vajda Sándor kertész Szentesrõl települt ide, ahol már gyümölcsfa iskolája volt. Igen nagy gyakorlata volt. Megalakította a faiskolát, amihez dolgozókra volt szüksége. Az ott dolgozók a gyümölcstermelés tudományát ott tanulták meg és kedvet kaptak a saját földjükön is a telepítésre. Akik ilyen igénnyel jelentkeztek, úgy is kaptak gyümölcsfa csemetéket, hogy késõbb ledolgozták az árát. Így egy idõ után a gyümölcstermelés is annyira fejlõdött, hogy lovas kocsikkal szállították a gyümölcsöt a csepeli nagyvásárcsarnokba. Települtek közben iparosok és kereskedõk is. A gyermekeket a szülõk lovas kocsikkal vitték Örkényre az iskolába. Késõbb a szülõk döntöttek egy iskola építésérõl. Ezt a szándékot támogatta Pálóczi Horváth István úgy, hogy a telket és az építõanyagot biztosította. A szülõk között voltak megfelelõ szakmával rendelkezõk. Így épült fel az iskola és mellé két pedagógus lakás a Dormány-soron (mai Rákóczi út). Az iskola a Pálóczi Horváth István-telepi iskola nevet kapta. A telep a következõ utcákból alakult: Dormány-sor (mai Rákóczi út), Sólyom-sor (mai Kossuth Lajos u.), Tiszti út (Arany János u.) és Gazsik-sor (mai Dózsa György út).

Táborfalvi utcarészlet az 1950-es években

Az iskola megépítésével a tanítók indítják a kultúrát és biztosítják a gyermekek szellemi fejlõdését. Az iskola már alkalmas volt kulturális rendezvények megtartására is. Ezt a lehetõséget látva Jáki Jenõné földbirtokos feleség nagy munkát vállalt. Az alkalmas szülõket felkereste azzal a céllal, hogy vállaljanak szerepet kulturális rendezvényeken. A szereplést szó szerint értette, mert színdarabokat tanított be. Elõbb egyfelvonásosokat, késõbb már három felvonásosokat is. Mivel még villany nem volt a faluban, a próbákra viharlámpákkal jártunk. A próbákat házaknál tartottuk. A szerepléseknél a gyermekek is közrejátszottak és így biztosítva volt az utánpótlás. A gyermekek belenõttek a kulturális életbe. Közben a zene terén is volt fejlõdés. Az idetelepültek között voltak, akik hangszereken tudtak játszani és összeálltak zenekarrá és így megalakult egy fúvós és egy vonós zenekar.

Nagyjából így zajlott az élet Tinójáráson és Örkény Pálóczi Horváth-telepen.

Volt egy legeltetési társaság, amelynek Katona Mihály volt az elnöke és az elnök lakásán tartott gyûlésen egyszer megjelent Kiss Ferenc tanító úr, hogy segítsenek, ha tudnak. Amiben a segítséget kérte, az volt, hogy következett a tanítási idõ kezdete és az iskola tatarozása és a külsõ WC-k tisztítása nem volt készen és ehhez kérte a segítségüket. A gyûlésen résztvevõk megadták a segítséget és a tanítás beindulhatott. Örkény község elöljárósága a tanító úr kérésének nem tett eleget, és így az ott lévõk között felvetõdött a gondolat, hogy váljon el Örkénytõl és önálló községgé alakuljon Tinójárás. Megválasztották az ügyintézõ személyét, Péter János személyében. A község lakóinak nagyobb része megelégedéssel fogadta ezt a hírt. A felmerülõ költségek fedezésére mûkedvelõ elõadást tanultunk be Csûrös Miklós és családja szervezésében. A színdarabot itt helyben mutattuk be elõször, de elõadtuk Pusztavacson, Dánszentmiklóson is, és jelentõs összeg volt a bevétel. Azonkívül bálokat rendezett a csoport, akik segíteni akarták a cél elérését. Szerencsére, a kérés a Pest megyei vezetésnél is megértésre talált. Ott Szeles fõjegyzõ úr segítségével sikerült a célt elérni - az õ nevét viseli a Szeles utca. Így lett Táborfalva néven önálló a község.

Ha emlékezetem valahol téves, elnézést kérek, mert sok mindent csak hallásból ismerek és az emlékezetem is véges.

Sajnálom, hogy Táborfalván még nem õrzi sem utca, sem tér Pálóczi Horváth István emlékét.

Táborfalva, 2003. augusztus 12.