A szüleim a második világháború elõtt, a 20-as évek végén költöztek az akkori Örkény-telepre, a jelenlegi Rákóczi útra. Albérletben laktak, többek közt a László László fûszer kiskereskedés mellett, ahol késõbb Kovács Juliska (néni) lakott Margit, Juliska és Pista nevû gyermekeivel. Késõbb Milkovics Gyuláék laktak (vagy laknak) ott.

Apám 1926. július 1-jén lett férfiszabó segéd (mint azt a korabeli segédlevél is igazolja). Örkényben, Rakitovszky Lajos szabómesternél tanulta a szakmát.

Atyai nagyszüleim, Schenk Jakab és Schulcz Rozália a pusztavacsi lõszerraktár mellett vásároltak az akkori Újhartyánhoz tartozó területen kisebb birtokot. A lõszerraktár mellett közvetlenül a Kucsera-birtok volt. Itt mindig félve mentünk, amikor a nagybátyámat látogattuk, mert õk is tartottak bikákat, mint a nagyszüleim, illetve nagybátyám.

Schenk nagymamámat a bika megtaposta és õ ágyban fekvõ rokkant lett élete végéig.

A birtokot József nevû nagybátyám örökölte, mivel õ ápolta a nagymamámat. Sajnos, õ az ötvenes években megbélyegzett ember lett, mert egy kb. 40 kg-os süldõ malac valami lábtörés vagy mi miatt a fazékba került, és ezt nem jelentette be. Hat hónap kazincbarcikai munkatábor lett belõle, ahol torokrákot kapott és gégemetszést végeztek nála. Soha többet nem tudott beszélni. Szabályszegésért büntetés jár. No, de ekkora?

Anyai nagyszüleim Örkényben éltek. Cséplõgépük volt, azzal keresték szó szerint a kenyerüket, mert ha jól emlékszem, még az én gyerekkoromban is gabonát kaptak a cséplésért.

Az anyai Nagymamám postamester volt egy ideig Örkényben, azt hiszem, 1945. után költöztek Pestre. Nagynéném, nagybátyám volt bõven: 6-6, döntetlen. Mindkét Nagyapám meghalt az elsõ világháborúban a hazáért, de gondoskodtak róla, hogy "él nemzet e hazán"!

De e kis kitérõ után nézzük, mire emlékszem én Örkényteleprõl, illetve Csurgay-majorról, Örkénytáborról, vagyis Táborfalváról.

1941. szeptember 29-én láttam meg a csillagos eget Örkénytelep, Kossuth Lajos utcában, Kucsera Mari néni kis nyári konyhájában, ahol anyukám lakott átmenetileg. Apukám és a nõvérem akkor Soroksáron dolgozott a Nuber szabóságban. (Az esetleg hibásan írt nevekért elnézést kérek az érintett személyektõl.) Köztem és a nõvérem közt 15 év korkülönbség volt. Sajnos, nõvérem 2 éve meghalt. Születésem után anyukám is Soroksárra ment dolgozni,

ahol így az egész család dolgozott. A munkaadó zsidó származású volt, mi meg svábok. Nem zsidóztunk, nem sváboztunk. Jól megvoltunk.

De írjunk inkább az örkénytelepi emberekrõl! Igen, még annyit, hogy amikor Budapestet felszabadították a szovjetek, apám munkaszolgálatos volt és a felszabadító hadseregnek kellett dolgozni. Együtt vészeltük át a földindulást a Pest Vidéki Törvényszék épületében. Amikor az oroszok tovább indultak, a nacsalnyiktól apám kapott menlevelet Örkénytelepig. Elõzõ este az orosz tiszti szolga bejött (egy idõs ukrán katona) és azt mondta apámnak, hogy ne várjanak reggelig, mert õk reggel továbbindulnak és a Lizát is viszik magukkal (ez volt a nõvérem, Bözsike). A katona szerzett mindenféle maszkot meg kenceficét, mert azt mondta, a menlevél nem biztosíték arra, hogy épségben hazajutnak. Összeszedtük a batyut, aztán bedobtuk egy szemeteskocsiba velem együtt és így valahogy sikerült Örkénytelepre HAZAvergõdni.

(A katonának is volt odahaza egy hasonló korú lánya.)

A Kucsera Mari nénirõl még annyit, hogy õ volt a keresztanyám. Vissza már nem tudott venni, mert kicsi volt a konyha . A Csútár bácsi fogadott be bennünket. Róla csak azt tudom elmondani, hogy 98 éves volt, szemüveg nélkül olvasta a Bibliát és jószívû, emberszeretõ ember volt. Állítólag a kora ellenére a lányokat még becsalogatta, hogy be is mentek-e, azt nem tudom. Ja, és nem dohányzott, pipázott.

Itt a szüleimnek megint volt egy kis málinkij robot, de ez már más volt. Apám és a nõvérem kapott 1-1 varrógépet és varrták a gimnasztyorkát meg a ponyvát  fõállásban. Mellékállásban meg egyéb dolgokat. Anyagot azt hoztak bõven, jutott nekünk is, meg másoknak is.

Azt nem tudom, hogy az iparosok mikor és hogyan kerültek a telepre, de azt tudom, hogy volt órásmester, a Méhész Jani bácsi. Õk, ha Örkény felõl jövünk, talán az 5.-6. házban laktak bal oldalt. Csendes, rendes, jó szakember volt, sokat vittem hozzá a vekkert.

Tovább jövet volt a kovácsmûhely. Lutter Jani bácsi volt a kovácsmester, felesége, Ilonka néni pedig varrónõ volt. Rendes, szorgalmas emberek voltak. Szerettem oda járni, érdekes dolgok voltak ott a magamfajta gyereknek, de még a felnõtteknek is. Készült ott mindenféle, ami vasból volt. Kocsikerék vasalás, kocsilõcs vasalás, kocsitengely, hordóabroncs és még Isten a megmondhatója, mi minden... Nagyon érdekes volt a fújtató, ahogy a tüzet élesztette. A vas, ahogy szikrázott, akár a tûzbe tolva, akár a kalapács alatt. A háború után ezek voltak a fontos dolgok. Azután az 50-es évek vége felé kezdtek kimenni a divatból.

Kicsit tovább, bal oldalon volt Nagy Károly fodrászmester. Egyszemélyes fodrászüzlet volt, a közösségnek (lélekszámnak) megfelelõ. Ha jól emlékszem, négy várószék volt. Ha telt ház volt, ment ám a duma mindenrõl: a fõzésrõl, fûzésrõl, akkor így mondták. Amikor nekem is hajat kellett vágatni, akkor mindig téma voltam, melyik lány tetszik.

A Schenk-család 1955-ben: álló sor: Schenk István, nõvére Schenk Erzsébet és férje,
Wéber László, alsó sor: id. Schenk Istvánné és férje id. Schenk István szabómester,
alul: Wéber Erzsébet (Schenk Erzsébet és Wéber László gyermeke)

El is érkeztünk  a tiszti sorig, a kis trafóházig. Egyszer belecsapott a villám, ami majdnem engem is agyonütött. Gulyás Pali barátomnál játszottunk, amikor jött egy nagy vihar és éppen indult haza a kövesút közepén, mikor egy nagy csattanás, én csak nagy melegséget éreztem, összegörnyedtem és iszkiri haza. Szaladni ilyenkor nem szabad. Szerencsém volt, a vezetéken végigszaladt a villám. A kis trafó, mire odaértem, lángolt. Itt jut eszembe a Vogyák postás, akit sajnos agyoncsapott a villám, mert egy  rozskereszt mellé bújt az esõ elõl.

Pali volt a legjobb barátom, az esküvõm után sajnos már nem találkoztunk, addig viszont sokat játszottunk együtt. Nagyobb korunkban, 13-14 évesen  kártyáztunk hétvégeken: Pali, az apukája, Gulyás Józsi bácsi, Mészáros Misi, Mészáros Feri meg jómagam. Sakkversenyeket

is rendeztünk, ebben  Pali barátom nem vett részt, részt vett viszont egy kerékpártúrán, Táborfalva-Vác oda-vissza, majd legközelebb Táborfalva-Dunaújváros oda-vissza. Ide elkísért Milkovics Gyuszi barátunk is. Este még a bálban is táncoltunk! Hej, de rég volt!

De igaz volt! Pali barátom apja volt a telepi võfély, õ vezette fel az ételhozókat valahogy így: "Meghoztam a kakast egész tarajával, hogy ne ...............többet a szomszédék tyúkjával. Õ mondta még a „gyászbeszédet” a võlegénynek. (Pardon, hölgyeim!) Pali az osztálytársam volt elsõtõl végig. Ugyancsak osztálytársaim voltak Mészáros Lidi, Lipóczki Rózsi,

Regdony Pista. Voltak még többen is, de azok idõközben jöttek Almási János, Bali Irén, Vizer Feri, Árva Feri.

Árva Ferkó. Vele az utolsó két évben jártunk egy osztályba, késõbb Dabasra egy fél évet ipari iskolába. Ferkó asztalosnak tanult, akárcsak Gulyás Pali barátom. Én meg apám mesterségét próbáltam elsajátítani. Ferit a Horváték nevelték a két Horvát gyerekkel együtt. A szülõk  azt hiszem, földmûvelõdésbõl éltek vagy a közeli pusztavacsi erdõgazdaságba jártak dolgozni, mint sokan  abban az idõben. A  két idõsebb fiú, Miska és Pali Pestre jártak dolgozni, mint sokan mások. Feri, Pali meg én heti két alkalommal Dabasra jártunk ipari iskolába.

paEz is kemény munka volt, felért egy mai fitnesz edzéssel: az örkényi állomás 3 km, a dabasi állomástól az iskola 2 km. Este ugyanez visszafelé, természetesen gyalog. Busz nem volt, a telepi gyerekeknek ez nem okozott nagy gondot, mert a 7., 8. osztályt már az új Csurgay iskolában végeztük. (Ez a jelenlegi Csurgay Franciska Általános Iskola.) Ez csak 6 km volt oda-vissza. Tanítás után az iskola udvarán fociztunk vagy tornáztunk.

Most már visszafelé haladunk a Telepen (a Rákóczi úton) Örkény felé: bal oldalon az utolsó elõtti házban laktak Balázsék. Laci fiuk a kisebbik gyerek volt, velünk egyidõs, bátyja idõsebb volt kb. 6 évvel. Õk is földmûvelésbõl éltek, volt lovuk, tehenük és egyéb aprójószáguk, mint általában a falusi embereknek.

Velük szemben Fazekasék laktak. Azért említem õket, mert Juliska lányukat késõbb még fotón is látjuk. Pista fiuk nagy harmonika õrült volt, de amikor segített elvinni a harmóniumot javítás céljából hozzánk, akkor azon is nagyon jól játszotta a Csinibabát, a Bolyongok a város peremén-t és a többi akkori slágert. Jómódú, szorgalmas család hírében álltak.

A falu egybeépített házaitól kissé távolabb laktak Szekeres Pista bácsiék. Nagyon közvetlen emberek voltak. Pista bácsi nagyon szeretett zenélni, fõleg, ha volt közönség is, akiknek játszhatott. Ha már zene volt, akkor Erzsike néni és Erzsike lányuk (aki 2 évvel volt idõsebb nálunk) tanították a botlábú srácokat táncolni. Jól elteltek ilyennel is a hétvégék. Beszélgettek, táncolgattak, iszogattak, itt például kulturáltan, máshol néha kicsit többet. Ez is jó alkalom volt a szórakozásra  és a mai divatos kifejezés szerint: a közösségi szellem építésére, kapcsolatteremtésre. Azért akkor is megtalálta a fiatalság a módját, ki-ki a maga korának megfelelõen, hogy az idõ jól teljen el. A tizenéveseknél divat volt a snúrozás, a gombfoci,

a kiszorítósdi. A telepi földek végén, az erdõ kezdete elõtt volt a legelõ, ahova a teheneket (a gulyát, a falu összes tehenét) kihajtotta a gulyás. Ezen a legelõn fociztunk, amikor kaptam egy 5-ös focilabdát a nõvéreméktõl. Itt tartották a majálist és 1-2 nagyobb mulatságot a telepiek és akik a környékrõl jöttek.

Az általános iskola befejezésekor a jelenlegi iskolaépületben (Iskola utca ),
7. osztálytól jártak az új iskolába (hátsó álló sor, jobb oldalról elsõ Schenk István) (1955)

Az erdõben is szoktunk barangolni. A háború után elég sokáig ott maradt egy lezuhant repülõgép és kicsit lejjebb egy kilõtt tank is. Ezeket megnézegettük olykor. A tank ágyúcsövében sokáig benne volt az éles lövedék. Megfordult a fejemben, hogy rá kellene ütni kalapáccsal a gyújtószegre, de féltünk, hogy szétlõjük a vacsi tanyát.

Kukoricamorzsolás közben rémtörténeteket, szellemjárásos meséket hallgattunk, ami után félve mertem kimenni a házból.

Húsvétkor, eleinte még 6-7 évesek, de egyes felnõttek is jártak locsolkodni. Azt már csak hallomásból tudom, hogy másnap a lányok mentek subrikálni, ami azt jelentette, hogy jól elverték azokat, aki hideg vízzel locsolkodtak. Késõbb már a locsolkodás is kiment a divatból (a hagyományt a rokonságban a múlt század végéig ápoltam).

Karácsonykor szokás volt a betlehemezés. Kis Betlehemmel házról házra jártak és énekelték a „Kis Jézus megszületett” és a „Jézuskának fázik lába, nincsen néki bocskorkája, kérünk egy-két koronát, veszünk rajta bocskorkát”, aztán a vége borocska lett.

Késõbb lehetõség volt még Örkénybe moziba járni bringával. Pali barátommal sok szép magyar filmet láttunk: Gábor diák Gábor Miklóssal,  Kétszer kettõ néha öt Zenthe Ferenccel, Két emelet boldogság Törõcsik Marival és Krencsey Marianne-nal.

A nagyoknak és a felnõtteknek volt kugli, rexasztal, kártya és még õket is elkapta néha a snúrozási láz. A Trapp kocsmában rendeztek hétvégenként bálokat, ott is volt rex asztal, amin még én is hatalmas küzdelmet vívtam a sógorommal, ami vereséggel ért véget a számomra.

A  felnõttek szórakozására a Kerepeczki kocsma adott elõször lehetõséget, amíg meg nem szûnt. Ezután Laczkó Jani bácsinál lehetett kuglizni, mert Jani bácsi, akinek eredeti szakmája hentes volt, nyitott egy kocsmát. Ez az én életembe is hozott változást, mert én lettem az állandó „bábu álligató” gyerek. Egyszer, amikor verseny volt az álligatásból, kis maradék pénzembõl én is beneveztem. A három elsõ helyért négyen indultunk, a nagy esélyes Kovács

Késõbb a kocsma megszûnt, kis posta lett. Jani bácsi Magdi lánya lett a postáskisasszony, amíg férjhez nem ment.

A postával szemben, a mi oldalunkon volt Dormányék  fûszerüzlete. A szocialista átalakulás miatt az õ üzletük hamarosan köztulajdon lett, azt hiszem, népbolt néven ment egy ideig, míg végül megszûnt. Mellettük laktak Polyák bácsiék. Ha nem lettek volna csirkéink, és ha lett volna kerítésünk és az is hermetikusan zárt volna, akkor egészen jól meglettünk volna egymással. Sajnos, nekünk hamarabb volt csirkénk, mint  kerítésünk, így aztán a két szomszédasszony elég sokat civakodott emiatt (nem durva, trágár kiabálásokra kell gondolni).

A két férfi és mi, gyerekek sosem veszekedtünk. Két lányuk volt, akikkel játszótársi viszonyban nem voltunk, mert a Juliska nagylány volt hozzám képest, Annuska meg fiatalabb volt nálam. Juliska néninek is köszönhetem részben, hogy most itt, Kõbányán írom ezt a visszaemlékezést, mert õ erõsködött, hogy jobb lesz nekem Pesten a nõvéreméknél. Igaz, sokszor gondoltam, fõleg inas éveimben, hogy jobb lett volna, ha nem erõsködik. Összességében nézve, mégiscsak jobb lett nekem.

A következõ ház volt a miénk, Rákóczi Ferenc utca 88. (most 144. házszám). Itt vettek a szüleim egy szûk "nadrágszíj" parcellát. A föld csak azért kellett, hogy legyen hova kis házat (mûhelyt) építeni. A kis ház meg is lett, 1947-ben lett a miénk, akkor hatéves voltam.

Az utcán még földút volt, villany nem volt. Lassan ment az építkezés, mire a kis ház elkészült, a vége felé már én is vertem a vályogtéglákat. 

Velünk szemben laktak Pallaga Pista bácsiék, három családjuk volt, az idõsebb lány, Jutka Budapesten, a fõpostán dolgozott, a fiatalabb, Marika Pestre ment férjhez. Pista fiuk is elvégezte a polgári iskolát, ami a mostani gimnáziumnak felel meg, de értett a bognár-, az asztalosmesterséghez, konyított a korabeli gépekhez (vetõgép) és a házépítéshez is. Remekül értett az állatokhoz is.

Másodikos lehettem, amikor Pallaga bácsiék egy lelenc (akkor így mondták) gyereket fogadtak magukhoz. Nagyon jó barátok lettünk, egy osztályba jártunk, sajnos csak egy évig, mert egyszer megjelentek náluk a felügyelõk és Pistát elvitték. Nagyon megsirattam.

Pallagáéknak elég nagy szántójuk volt a háznál is, ezért  minden nyáron náluk hordták össze a telepi aratás rozs kévéit és ott csépelték ki. Nekünk gyerekeknek nagyon tetszett, ahogy lovakkal húzatták a cséplõgépet. Ha elakadtak a lovak, akkor a munkások és a csépeltetõk is tolták a cséplõgépet. Így volt ez a traktorral vontatásnál is. Egy nap is kellett, mire

behúzták a gõzmasinát, meg utána a cséplõgépet és a kettõt összehangolták,hogy ne dobja le a szíjat. Késõbb, amikor már gyártották Kispesten a Hoffer traktort, már azzal vontattak is és hajtották a cséplõgépet is. Mi, gyerekek mindenképpen nagy szenzációnak  tartottuk!

A szalmahordók nem örültek, hogy mi örülünk, mert állandóan széttúrtuk a szalmakazlat. Nekünk gyerekeknek jó szórakozás és élmény volt, de a munkásoknak, gazdáknak bizony nagyon kemény munka volt. A kisebb parcellákon (eleinte, a háború után a nagyobbakon is) lóval szántani,  kézzel vetni, kézzel aratni, lányoknak, asszonyoknak marokba szedni,

Nyári estéken vagy néha még nappal is kiültünk a Pallagáék elõtti kis füves dombra  és

Pista bácsi mesélt  az isonzói csatáról meg a többi háborús élményérõl. Ilyenkor odajött a második szomszédból Huja  Sanyi is. Szerencsétlen gyerek volt, mert Pista bácsiék lova gyerekkorában fejbe rúgta és soha nem gyógyult meg teljesen. A járása sem volt rendes.

Téli estéken sokat átjártunk kártyázni Pallagáékhoz.

A másik szomszédunkban Piti Lajosék laktak. Piti bácsi a háborúból nem jött haza, õt nem ismertem. Lali is már katonasorban levõ gyerek volt az ötvenes évek elején. Hivatásos katona lett 1956-ban, alhadnagy lett. Késõbb már nem találkoztam vele, valahol Gyomaendrõdön szolgált és alapított családot. Sajnos, amióta Piti néni meghalt, a házuk, azt hiszem, üresen állt és most látom, hogy össze is dõlt. Vagy bontják? Egy este, amikor Huja Sanyi beszélgetés után ment haza tõlük (nagyon jó szomszédok voltak, a köztük lévõ kerítésen kis kapu is volt, hogy ne kelljen neki körbe menni) beleesett Laliék kútjába. Sajnos, csak másnap vették észre, mikor vízért mentek. Piti néni nagyon szerette Sanyit gyerekkora óta.

Pár házzal arrébb Gecserék laktak, hozzájuk jártunk minden este tejet venni. Mindig finom, friss, meleg tejet kaptunk.

Klecli Károly bácsiék laktak mellettük, ha jól emlékszem. Mariska néni volt anyukám egyetlen barátnõje, vele sokat beszélgettek, míg anyukám beteg nem lett. Két családjuk volt, idõsebbek nálam, de Pistivel sokat beszélgettünk esténként az árokparton. Néztük a csillagos eget és sokat fantáziáltunk, fõleg a holdról, hogy milye jó lenne, ha volna egy BMW motorunk, amit egy magas domb tetején jól meghúzatnánk és fölrepülnénk a holdra. Késõbb, amikor Verne Gyula könyvét olvastam, az jutott eszembe, „hogy mi erre nem gondoltunk”. Igaz, õ se jutott föl.

Nappal, amikor nem álmodoztunk, kiszorítósat játszottunk labdával, fõleg, amíg földes volt az utca. Az ötvenes években elkezdték hordani az utcánkba a zúzott  követ a falu felnõtt lakosságának nagy örömére, lesz végre kövesút! Sokkal könnyebb lett az emberek élete. Nekem viszont három alkalommal majdnem komoly balesetet okozott. Amikor meghozták a követ és kb. 2 köbméteres gúlákba lerakták, mi Klecli Pistivel mindjárt másnap nekiláttunk a

gúlák terítéséhez. Ez egymás dobálásával történt. Többszöri figyelmeztetések ellenére  ezt addig csináltuk, míg egy kevésbé sikerült bravúr miatt egy hegyes kõ a szemem alatti csonton landolt. Anyukám rögtön „jaj Istenem, mi történt”, ecetes víz meg stb., majdnem  „elvéreztem”.  Apukám meg, amint kezelhetõ állapotba hozott Anyukám, rögtön el is akarta kezdeni a kezelést azzal a felkiáltással, hogy hiába beszélek én neked?!? De ezt végül Anyu megakadályozta.

A másik majdnem baleset meg úgy adódott, hogy Józsi az úthengerrel már a házunk elõtt hengerelt (ez jó jel volt, mert az út fele már kész volt),  bement  hozzánk, mert elszakadt a nadrágja. Mi meg kint kíváncsiskodtunk, hogy milyen az úthenger vezetõállása, én föl is másztam. Volt ott egy kar, meghúztam, a gép elindult. Hiába akartam visszatolni, nem bírtam. Szerencsére, Józsi észrevette és az árok szélén megállította. A szerviz volt a hibás, mert szorult a kar.

A három Lászlóról, László Erzsike nénirõl, László Laci bácsiról és László Nándor bácsiról szeretnék megemlékezni. László Erzsike néninek szép nagy háza volt és egyedül élt, én így ismertem meg, fõleg Laci bácsival  tartotta a kapcsolatot. Egy idõben két tanító kisasszony lakott nála.

László Laci bácsinak hentes üzlete volt.

Nándor bácsi volt a fûszeres, de nemcsak fûszert, hanem más egyebet, rövidárut, vegyiárut meg talán edényeket is lehetett venni nála. A nõvérem mesélt róla egy kis anekdotát, mert õ néha kiszolgált az üzletben. Nándor bácsi nagyon szeretett olvasni, ha nem volt vevõ, olvasással töltötte az idõt. Egy alkalommal egy kislány bement vásárolni, kiflit szeretett volna venni. Ez még a háború elõtt volt. A következõ történt:  

• 
  

   

• Csókolom.  

• Pá, Pici.   

• László bácsi, van kifli?    

• Nincs, Pici.  

• Csókolom!   

• Pá, Pici!

Az államosítás után mindegyik üzlet megszûnt.

1949-ben Örkénytelep, Csurgay és Örkénytábor Táborfalva lett. Ezután lett kövesút, majd késõbb utcai világítás.  

Nem emlékszem, hogy önálló római katolikus papja mikor lett Táborfalvának. Arra viszont emlékszem, hogy az iskolában az alsósoknak volt hittanoktatás. Sallay plébánosra emlékszem, õt késõbb áthelyezték máshova, utána jött Pap Illés plébános. Pap Illés idejében már ministráns voltam. A szentmiséket a László Laci bácsi által biztosított helyiségekben tartottuk.

A plébánosok a kápolna szomszédságában, a Schlézinger házban kaptak lakást.

Pap Illés plébános, amikor megismerkedett a rábízott hívekkel és a területtel, mivel a felnõttek között nem talált, a fiatalok között keresett a kántori teendõk ellátására alkalmas lányokat és fiút. Ministránsként én12 évesen kéznél voltam. Paskó Manyika velem egykorú, Gecser Juliska 1-2 évvel idõsebb és végül a már említett Fazekas Juliska.

Sokat gyakoroltam a harmóniumon, így aztán elnyertem a kántor helyettesítõ közösségi munkát. Temetésekre, esküvõkre, néha lakodalomba és gyászmisékre hívtak „kis kántorként”, ezekért kaptam egy kis adományt. Szerettem az Istent és az embereket a magam módján szolgálni.

A zene is örömet szerzett, még akkor is, ha a tudásom nem is volt valami magas szintû. (Felnõtt koromban vettem is egy szintetizátort.)

Itt említeném meg a kövesút építésével kapcsolatos harmadik, majdnem végzetes balesetemet. Apámtól kaptam egy 125-ös Sachs motorbiciklit, 13 éves voltam. Egyik szombaton éppen a kuplungját szedtem darabokra, amikor a házunk elõtt megállt egy motoros. Azt hittem, hogy segíteni akar. Úgy viharzott befelé, hogy az elõtte feltornyosuló levegõ meg a kiabálás miatt elestem. Neked Táborban kellene lenned a templomban (tényleg, ott sosem kellett játszani, nem is tudom, volt ott valami hangszer vagy akkor Teleprõl vitték oda, nem is volt idõm ezen gondolkodni, ma sem tudom.) A menyasszony meg a võlegény a násznéppel ott ácsorog a kápolna ajtóban, mert a menyasszony zene nélkül nem hajlandó belépni. Ketten jöttek a

nagymotorral, de mivel az enyém szét volt szedve, így én a 48 kilómmal a tankra kerültem. Így robogtunk Tábor felé. Egyszer csak jött egy másik motoros- szintén zenész- látta, hogy jövünk, megfordult elõttünk, de addig ügyeskedett, hogy ahelyett, hogy szabályosan ment volna tovább,  fölszorított bennünket a kõrakás tetejére és azon keresztül mentünk tovább.

Isten vigyázott ránk, meg  a mi motorosunk ügyes vezetõ volt és mi, utasok sem kapálództunk. Az esküvõrõl semmit sem tudtam, de végül („miattam" ::DD ) az esküvõ meg lett tartva. Ha valaki magára vagy ismerõsére ismer értesítsen! Szeretném tudni, jót tettem-e…

A kántori feladatra kiválasztott két lány elmaradt végül. 1957-ben én elmentem Táborfalváról, Fazekas Julis állítólag folytatta még egy darabig.

Akadt egy másik gondom a kántorpótló tevékenységembõl. A másik közösség, amelyben éltem, az iskolai volt. Az iskolánk - akkor már a mostaniba jártunk - nagyon jól szerepelt a járási labdarúgó bajnokságon, köszönhetõ ez Máté Öcsinek, Mankovics Jancsinak, Urbán Lacinak, õk osztálytársaim voltak. A többiekre nem emlékszem név szerint, csak a kapusra, Gecser Józsira. Nagyon jó kapus volt. Örkény ellen kellett játszani, akik az elsõk voltak.

Józsi beteg lett, az edzõ, aki történetesen a testnevelõ tanár volt, ott állt, hogy most mit csináljon? Ekkor megszólaltam, majd védek én! Kételkedve nézett, de mivel nem volt más,

rábólintott. Ebbõl lett a késõbbi baj. Akkor elvertük az örkényieket 5 : 2-re saját otthonukban. A három fent említet csodacsatár rúgta a gólokat és nekem is volt bõven részem a végeredményben. A következõ héten otthon játszottunk és sajnos kikaptunk. Ebben is volt részem, de nemcsak azért kaptunk ki. A harmadik vasárnap is nekem kellett volna védeni, de a meccs és a mise egy idõben volt és én a misét választottam. Másnap megkaptam, hogy mihez tartsam magam. Fizikából addig sem a kitûnõk között voltam, de azután még rosszabb lettem. A bukástól az mentett meg, hogy Örkénybõl jött egy tanárnõ, aki egészen másként tanított és fizikából ötös lettem. Elõre megmondta, ki felel másnap, de aki külön jelentkezett, az is kaphatott jó jegyet. Ha valaki nem jelentkezett, azt kisegítõként felhívta és ha nem tudta, egyest kapott. Tanulni így is kellett.

Pap plébánost mindenki nagyon szerette. Húsvétkor a templomban mindig elénekelték a Máté passiót, nagyon szerettem. Egyszer, nagy könyörgésre, engem is beválasztottak a kórusba.

Egyszer elmentünk Bugyira sódert hozni. Nem tudom, mihez kellett, de azt hiszem, a haranglábhoz. Derekasan lapátoltunk. Ha jól emlékszem, 1954-ben vagy 55-ben jött a Telepre Klinger Vilmos tisztelendõ úr. Rá egy kicsit féltékeny voltam, mint gyerek, mert nagyon szépen játszott a harmóniumon. Nem sokáig voltak együtt, mert Pap Illés plébános úr kapott egy májfertõzést és Kecskemétre került kórházba, ahol meg is halt. Állítólag kocsonyát vittek a látogató hívei, amit nem lett volna szabad megennie és emiatt lett a tragédia. Nagyon jó ember volt, nyugodjon békében! Késõbb elkerültem Táborfalváról, de mostanában hallottam, hogy Klinger Vilmos plébános úr is nagy szeretetnek örvendett, sokat tett a katolikus és református közösségének egymáshoz való közelítéséért, amit a mai napig is tartanak.

De nézzük tovább! Amikor a kövesút elkészült, Halupka Misi bácsi lett az út karbantartója. Eleinte nem volt sok dolga, csak amikor a laktanyából a tankok, harci ütegek kijártak nyári táborozásra a pusztavacsi erdõbe, akkor gyûlt meg a baja, fõleg a mellettünk lévõ sarkon, amikor az erdõ felé fordultak. Nekünk, gyerekeknek nagy élmény volt. Misi bácsinak nem annyira. A tavaszt nagyon vártam, nemcsak a szép idõ miatt, hanem azért, mert a május elsejei díszszemlére a betonúton (50-es út) gyakorlatoztak a tankok és olyankor az autók mielõttünk jártak. Igaz, abban az idõben nem sok autó volt még, de nekem nagy élmény volt, akkor lettem a benzinszag rabja, azóta is az vagyok.

A Rákóczi úton laktak Laja Gyuri bácsiék, akik még közvetlen ismerõsök voltak.

A véletlen úgy hozta, hogy Gyuri bácsiék lányával, Marikával egy házban, egy emeleten kaptunk lakást Kõbányán, 1968-ban. A sok idõt igénylõ munkám miatt, sajnos, nem alakult ki nagy szomszédolás közöttünk, pár éve Marika meghalt, itt van az urnája Táborfalván. A lánya és unokája Olaszországban élnek.

Szeretettel emlékezem Szárnya Pista bácsiékra.

Megemlíteném még Miczki Józsit, õ egy évvel volt fiatalabb nálam. Józsi édesapja látta el a falu népét cipõvel. Józsit azért irigyeltük, mert ha akkor indult is el az iskolába, amikor becsöngettek, akkor sem késett el, mert szemben lakott az iskolával.

Nála közelebb az iskolához már csak a Csûrös lányok, Katica és nõvére, az igazgató bácsi lányai voltak. Édesanyjuk, Ilonka néni volt az osztályfõnökünk.

Katicát és nõvérét nemcsak  irigyeltük, hanem szerettük és csodáltuk is, mert csinosak és szépek voltak. Az osztályfõnökünk, Csûrös Miklósné és az igazgatónk, Csûrös Miklós nagyon aranyos emberek és jó tanítók voltak. Kiss Ferenc és Kiss Ferencné is voltak tanítóink és osztályfõnökök is. Csendes, jó emberek voltak. Egyszer Kiss tanító bácsi jó hátast adott a nádpálcával, most is úgy emlékszem, megérdemeltem. A nádpálca sem elõtte, sem utána nem mûködött. Tanítónk volt még Vigovszky István, nála sûrûbben dolgozott a nádpálca, de nem volt vészes, hanem inkább mulatságos volt. Talán néha még provokáltuk is. A lopást nem szerette, ha nem volt tettes, akkor az utolsó felszólítás után azt mondta:„Akkor itt kezdjük! Bújj meg szamár!”. Jól megtanította a számtant, volt osztályfõnökünk is.

Nem írtam még Szauthner József asztalosról, aki a tiszti sor (mai Arany János utca) elején

lakott és aki mellett vettünk mi is egy telket, de nem lettünk szomszédok, mert nekünk nem jött össze az építkezés az 56-os forradalom után. Józsi bácsiék szemtanúk szerint könnyes szemmel intettek búcsút Táborfalvának, valahol Ausztriában éltek. Soha nem hallottunk róluk, családjuk nem  volt.

Szauthneréktõl nem messze volt a Lakos  pálinkafõzõ, ez nem mûködött sokáig, akárcsak a Balázs kovácsmûhely sem, ami körülbelül a másik kovácsmûhelytõl 5-600 méterre volt.

A Gazsi soron (mai Dózsa György út) lakott két lány osztálytársam, az egyik Mészáros Lidi, a másik Lipóczki Rózsi.

A Kossuth Lajos utcáról csak annyit, hogy a Kerepeczki kocsmával szemben, a kanyar után laktak Varga Józsiék, õ is iskolatársunk volt. Velük átellenben volt a Ceglédi Szõlészet, ma már nem látszik, talán meg sincs.

A Ceglédi birtok után volt az én kis szülõházikóm, ez már nincs. A Kossuth Lajos utca akkori közepe táján volt a Kiss tanya, itt lakott Kiss Öcsi, jó tanuló gyerek volt.

Utánuk már nem igen laktak, igaz, hogy elõttük sem. Arra emlékszem nagyon élénken, hogy az iskolából hazafelé menet volt egy mély árok, amelyikben víz folydogált. Nem volt mély csak féllábszárig ért. Onnan tudom, mert egy kemény téli napon hazafelé menet csúszkálni akartunk rajta, de beszakadt alattam.

Az iskolatársaim, akik még Csurgayból (a jelenlegi iskolából) voltak: Simon Matild, Oszvald Marika, Mankovics Ilonka és még néhányan, akiknek a nevére már nem emlékszem. És még Kovács Paula (Cuni), a tanácselnök asszony lánya.

Sokszor felmerült bennem a késõbbiekben, hogy talán az anyukája mentett meg bennünket a kitelepítéstõl. A Schlézingerék és a Jelmann doktor is talán a táborfalvi embereknek köszönhetik, hogy túlélték a háborút.

Az iparosok közül még megemlíteném Ábel kádármestert, pár házra lakott a vasútállomástól, jó szakembernek és jó embernek emlegették.

A 70-es években a táborfalvi Móricz Ferivel a Volánnál együtt dolgoztunk, volt egy nagyon emlékezetes közös utunk egyszer karácsony elõtt. Bicskei Karcsival is itt dolgoztunk együtt, szomorúan hallottam, hogy meghalt.

Még Hordós István autó- és motorszerelõ mesterrõl szeretnék megemlékezni, aki a motoromat generálozta 1954-ben.

Azért emlékeztem meg név szerint a mesterekrõl, mert õk gondoskodtak a faluban élõ emberekrõl, a mindennapi életükhöz szükséges élelmiszerrõl, cipõrõl, ruháról és más szükséges dologról. A falu tanítói, tanárai gondoskodtak a gyerekek nevelésérõl, oktatásáról, õk segítettek abban, hogy az itt élõ emberek megfelelõ tudáshoz jussanak.

Így éltek és talán még  most is így élnek közösségben az emberek - ha nem is olyan körülmények között, mint régen – Táborfalván.

Utóirat:

1957-ben kerültem el Budapestre.

Azóta volt:

Jó, jobb, nagyon jó. Rossz, rosszabb, nagyon rossz.

Szomorú, szomorúbb, nagyon szomorú.

Veszélyes, veszélyesebb, nagyon veszélyes.

De még élek.

2017. március 6.

Táborfalva, ahogy az én emlékezetemben él… galéria