Misi bácsi Táborfalva egyik legidõsebb embere, 97 esztendõs. Nagy szeretettel, derûvel mesélt a régi idõkrõl...

Misi bácsit hallgatva arra gondoltam, hogy példát ad nekünk életigenlésrõl, arról, hogy minden helyzetben embernek lehet maradni és a problémák elõl nem elmenekülni kell, hanem szembenézni velük.

Halápi Mihály 1922. szeptember 14-én született Pusztavacson, Ungvári László birtokán, édesapja gépészként dolgozott a birtokon. 1933 körül költöztek Táborfalvára, a mai Rákóczi útra, amit akkoriban Örkénytelepnek hívtak. Ez idõ tájt jött létre a Telep, a beköltözõ családok annyi holdat kaptak, ahány gyermekük volt, így Halápiék 3 holdat kaptak, a földért fizetni kellett.

A pusztavacsi nagybirtokról sokan jöttek ide, mivel megszüntették a dohánytermesztést, amibõl addig az emberek éltek. Sokan jöttek a lajosi földekrõl, Szarkásból is. A Telepen a beköltözõ családok önálló gazdálkodásba kezdtek, minden kalákában készült. Voltak még földbe vájt házak is és több szoba-konyhás, földes kis ház is.  

Halápi Mihály 6 osztályt végzett, a 7., 8. osztályt felnõtt korában, munka mellett végezte el a jelenlegi általános iskolában, amely akkoriban csak két tanterembõl állt és központi iskolának nevezték. A Telepen is mûködött iskola, ahova a környékbeli gyerekek jártak alsó tagozatba, összevont osztályokkal (1-3. osztály, 2-4. osztály). Osztott órák voltak, csöndes, hangos. Egy-egy osztályban általában negyven gyerek volt. A telepi iskola 1920 körül épült a Pálóczi Horváth István téglagyárából kikerült címeres, jelzéssel ellátott téglákból. A két tanterembõl álló iskolaépülethez két nagyméretû szolgálati lakás tartozott. 1971-ig volt itt tanítás, az iskola megszûnéséig.  

Misi bácsi a többi fiatal fiúhoz hasonlóan levente* oktatásra járt, ez katonai gyakorlatot, lõgyakorlatot jelentett. A leventeoktatást Matyófalvi Ferenc, az örkénytábori iskola tanítója tartotta.
Legényemberként Budapestre járt dolgozni biciklivel a ferencvárosi vasútállomásra, ahol fûtõinasként alkalmazták. Akkoriban többen jártak Táborfalváról Budapestre dolgozni. Hétfõn reggel 7 órára mentek, biciklivel, egy hétig dolgoztak 5-6 pengõ heti fizetségért. Munkásszállásokon laktak, például  Kõbányán a Gergely utcában. Szombatonként jöttek haza, biciklivel.

Akkoriban az emberek hatalmas távolságokat tettek meg nagyrészt gyalog vagy ökrös szekéren vagy biciklin. Késõbb, a 60-as években már Dongó-motoros biciklivel járt Misi bácsi, ezzel gyorsabb volt a közlekedés. 

Fõmagtári pusztavacsi elemi iskola I-II. Osztály, 1929-1930;
Halápi Mihály a leghátsó sorban, jobbról a harmadik fiú

A második világháború idején, 1943-tól tüzérként szolgált a Magyar Királyi Bercsényi Miklós 2. Tüzér Hadosztályban. A kiképzés után Jászapátiba került, majd a frontra, Kijev környékére. A visszavonuláskor Németországig mentek. A háború végén a Rajnánál voltak, indultak volna haza, de 1945. május 9-én hadifogságba estek. Az oroszok Bécsben bevagonírozták õket és mentek valahová keletre, amirõl nem tudták, hová. Ceglédnél megálltak, ki sem szállhattak. A vonat ment tovább Romániába, Királyhágón, Brassón keresztül elérkeztek a nagy kikötõvárosig, Konstancáig. Itt 2-3 hetet várakozni kellett, rakodóként kellett dolgozni. Azután hajóra rakták az embereket, a Fekete-tengeren vitték õket tovább, a hajón vérhasjárvány volt. Megérkeztek valahová, ahonnan még napokig vonaton vitték õket és végül eljutottak a lágerbe. A legközelebbi város Tbiliszi volt, a lágerbõl az Ararát hegyét látták, németek, magyarok, csehek, több nemzet egykori katonái. Vasutat építettek. Halápi Mihály pék is volt egy idõben. A lágerben mindig volt valami étel, ha egy vagon répát hoztak, akkor azt ette mindenki. Táborfalváról Lestár Lajos bácsi, Rubos Gyuri bácsi is ott volt, együtt raboskodtak, együtt jöttek haza 1947-ben. Debrecenben voltak karanténban, ott feljavították õket darával, féreg- és tetûirtás történt.

Elemi népiskolai értesítõ könyvecske Halápi Mihály tanuló részére (pdf)	Tanulmányi értesítõ Halápi Mihály általános iskolai tanuló részére (pdf)

Magyar Királyi Bercsényi Miklós 2. Tüzér Hadosztály, 2. üteg;
Halápi Mihály honvéd elölrõl a második sorban, jobbról a második;
Budapest, 1943. november

Halápi Mihály 1947-ben a telepi öreg házba érkezett haza. Testvére, Halápi István 1941-ben a Don-kanyarnál esett el, „eltûnt” értesítést kapott a család.
A hazatérést követõen három napon belül jelentkezni kellett a vasútnál. Ócsán, az állomáson tejesített szolgálatot. Az 1950-es évek elején Halápi Mihályt visszahívták továbbszolgálatra a honvédséghez, ahonnan 1953-ban leszerelt és visszament a MÁV-hoz, Dabason és Táborfalván dolgozott. 1966-ban idegggyulladás miatt leszázalékolták.

1948-ban kötött házasságot Drozdik Terézzel.
1953-tól felesége a honvédségnél dolgozott szakácsnõként, majd a mosodában és aztán nyugdíjazásáig a MN7576 alakulatnál, újra szakácsnõként.
Két gyermekük született, 1950-ben Mária (Harmincz Mihályné), aki 40 éven át tanított földrajzot és rajzot a táborfalvi általános iskolában és 1955-ben Mihály, aki villanyszerelõként és raktárosként dolgozott, jelenleg karbantartó.

A mostani ház a régi helyén épült 1956-57-ben. A Rubos-féle vályogos gödörnél (a jelenlegi horgásztó mellett) verték a válykot a szülõk, Halápi Mihály és felesége Lakó Pista bácsival együtt egy évig. 1000 vályogtéglát kellett verni, hogy felépüljön az új ház. A régi házat lebontották, és amíg épült az új, a család, a gyerekek sátorban vagy a szomszédoknál laktak.

Akkoriban az egész falu így építkezett. Az 1950-es években nem volt pénz téglára, beadási rendszer volt. Halápi Mihály, Móra János, Gazsik Ferenc sok helyen dolgoztak együtt építkezéseken, a saját ház megépítésénél szerzett gyakorlatot másnál is tudták kamatoztatni. Szárnya Józsi bácsi volt az építõmester, nagyon sok ház a Rákóczi úton az õ irányításával épült. Az 50-es, 60-as években, de még a 70-es években is kalákában épültek a házak a faluban. Az emberek összefogtak, segítették egymást. Misi bácsi ma is lát erre példát, fiatal szomszédai ugyanilyen segítõkész emberek.

Szívesen és szeretettel mesélt Misi bácsi azokról az emberekrõl, akik egykor a Telepen éltek. Sok mesterember volt közöttük. Az 50-es években „Úr”-nak szólították azokat, akiknek szakmájuk volt vagy idõsek voltak: Kompusz Úr, a csizmadia, Lutter Úr, a kovács, felesége varrónõ volt, Méhész Jani bácsi, az órás, egyetlen a faluban, Nagy Karcsi bácsi, a fodrász, Schenk Úr, a szabó, Mádi Úr, a cipész, László Laci bácsi (László Úr), a hentes, Hegedûs Laci bácsi, kõmûves, László Nándi bácsi (László Úr), a boltos, Dormány Mihály Úr, vegyesboltos, Hajdrik Úr, akinek fagylaltos kocsija volt. Szárnya Józsi bácsi és Vásáreczki Jani bácsi kõmûvesek, Kerepeczki Béla kocsmáros. A Telepen élt Hajdúk Pista bácsi, egykori továbbszolgáló katona, õrmester. Itt élt a harangozó, akit „vak Mészárosnak” neveztek, õ harangozott minden délben az iskola udvarán lévõ haranglábnál. Ezt a haranglábat vitték át késõbb László Laci bácsihoz, az õ házában lett aztán a római katolikus templom.
A Rákóczi út végénél, a jelenlegi felüljárónál volt Csákó Bandi vegyeskereskedése.  A Dormány-sarokkal szemben volt Laczkó Jani bácsi hentesmester üzlete. Jani bácsi fia, ifjabb Laczkó János lett késõbb Táborfalva tanácselnöke, majd polgármestere. A Telepen élt Laczkó Mihály gazdálkodó, a majdani állomásfõnök, Laczkó Ferenc édesapja.
 

Misi bácsi mesélt arról is, hogy Pityák-saroknak hívták a faluban a Rákóczi út végén az utolsó házat, ahol Nagyék laktak és ahol késõbb az autópályát létesítették.
Laczkó allé: Laczkó Jani bácsiék laktak a telepi iskolával szemben, az õ földjük végén volt egy szép, ligetes rész, sima, selymes fû volt és akácos. Ezen a részen mindenütt akácfák voltak, a tölgyes erdõk a Pálinkaháznak nevezett majornál, hivatalos nevén az Ágoston-majornál kezdõdtek. A majorban volt egy nagy erdészház, cselédházak, pálinkafõzde és istállók. A Pálinkaházi út a Dormány saroktól indult Pusztavacs felé.  

A pusztavacsi tölgyes telepítésében Halápi Mihály is részt vett gyerekkorában, a 30-as években. Mára már ennek a tölgyesnek nagy részét kivágták.
Az allé elõtt tehénlegelõ volt, gulyás vitte ki a teheneket. A 300 holdas legelõt a telepi emberek Pusztavacstól kapták osztatlan közös tulajdonba, az egész utca hossza legelõ volt, kutakkal, itatókkal, mára ebbõl semmi sem maradt.
Az allé mögött egy részen telepített fenyves erdõ is volt, ennek is nagy részét már kivágták. Érdekesség, hogy ezt a fenyves erdõt lányom telepítette kezdõ tanár korában az általános iskolában tanuló gyerekekkel.
Ezeket az erdõket lénia utak tagolták. A lénia utak számozott földutak voltak, egy kocsinyom szélességûek. Az egyik legismertebb volt a „Nagy út”, ez szélesebb földút volt és Ceglédre vezetett.  

A Telepen aztán sok minden megváltozott, sokan meghaltak vagy elköltöztek, az új lakók közül voltak, akik bekapcsolódtak a közösségbe, voltak, akik jöttek, mentek.  

*A leventék  „A trianoni békeszerzõdés a hazai katonai viszonyok terén is változást hozott. Az általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg fenntartása helyett, a katonai elõképzés legfontosabb színtere a leventeintézmény lett, ami kettõs irányítás alatt mûködött. Az egyik az Országos Testnevelési Tanács volt, a másikat a tanács tábornoki rangú társelnöke vezette. Egy 1921. évi törvénycikk meghatározta, hogy az iskolát elhagyó férfiaknak 12 éves koruktól 21. életévük betöltéséig kötelezõen részt kell venni a leventeképzésben.
A leventeintézmény elsõsorban azt a célt szolgálta, hogy - elsõsorban a sport terén - megadja azt a fizikai nevelést, ami az ifjúságot egy esetleges háborús szolgálatra is felkészíti és megedzi. Ezen kívül kialakította a tudatos nemzeti érzést is.”
Forrás: https://multunk-portal.hu/

 
Táborfalva, 2019. november 30.

Elmondta: Halápi Mihály

Lejegyezte: Borsi Mária

További fényképek megtekinthetõk a galériában >>